A magyarságképa jelenlegi szlovák történelemtankönyv..

A magyarságkép (és önkép) a jelenlegi szlovák történelemtankönyvekben

Napjainkban, amikor immár az Európai Unió szintjén napirendre került a közös történelemtankönyvek kérdése, saját közép-európai régiónkban is fel kell tennünk a kérdést, vajon fel vagyunk-e készülve arra, hogy a történelemoktatásunkban az uniós alapelveket érvényesítsük. Illuzórikus lenne ugyanis azt hinnünk, hogy a az ún. közös tankönyvek bárminemű problémát megoldanának anélkül, hogy előtti az egyes nemzeti történetírások és történelemtankönyvek tartalmi és módszertani megújulása bekövetkezne. Ez természetesen hosszadalmas folyamat, ám első lépése nem lehet más, mint a jelenleg használatos tankönyvek átfogó elemzése, és a megfelelő tapasztalatok levonása. Ez természetesen nem új törekvés, hiszen a civil kezdeményezés alapján már évek óta működő magyar-szlovák történelemtanár munkacsoport már több elemzést is letett az asztalra. A jelen tanulmány – anélkül, hogy a teljességre törekedne – a szlovákiai általános- és középiskolákban használatos történelemtankönyvek tartalmi sajátosságaira igyekszik felhívni a figyelmet.
Látnunk kell azonban azt is, hogy amikor a szlovák történelemtankönyvekről és történelemoktatásról beszélünk, olyan jelenségekkel találjuk magunkat szembe, amelyek a történelmi Magyarország terültéből kivált régiók közös örökségének számítanak, hiszen a térségünket máig meghatározó nemzetközpontú történelemszemlélet a 19. század végének máig le nem vetkőzött terméke.
Történelemoktatás és tankönyvkiadás Szlovákiában
A szlovákiai történelemoktatás és történelemtankönyvek vizsgálata érdekében óhatatlanul vissza kell nyúlnunk Csehszlovákiában 1989-ben lezajlott rendszerváltásig, amely az addigi a hatalmat készségesen kiszolgáló, a pártállami ideológia szolgálólányává züllesztett történelemtanítást merőben új helyzet elé állította. A kérdés az volt, sikerül-e a Szlovákiában folyó történelemoktatást megszabadítani az addigi ideológiai kötöttségektől és az állami paternalizmustól, s egyben modern módszertani alapokra is helyezni. Közel két évtizeddel a bársonyos forradalom után és Szlovákia Európai Unióba való belépése után néhány évvel elmondható, hogy a fentiekben felsorolt célokat csak félig sikerült megvalósítani. A szlovákiai történelemtanítás tartalmi megújulása viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen lezajlott, s az 1989 előtti erősen átideologizált és a történelmi folyamatok súlypontjaként az osztályharcot beállító és sulykoló oktatás már a múlté. Helyette a nemzeti történelem reneszánsza következett be, a hangsúly a szlovák nemzet történelmének tanítására helyeződött át, ami egy éppen önállósuló és fiatal állam esetében természetes fejlődésnek tekinthető. Az állam érdeklődése a történelem oktatása iránt viszont továbbra is megmaradt, hiszen az új politikai elitek ismét csak saját legitimációjukra akarták felhasználni azt. A „múlt ellenőrzéséről” szóló viták így elterelték a figyelmet a történelemtanítás igazi szakmai-módszertani megújításáról, ami a mai napig nem következett be. Ezért a szlovákiai történelemoktatás továbbra is a hagyományos közép-európai utat járja: a lexikális elemek sulykolására, minél több tény megtanítására törekszik. A történelmi események értékelésére, a múlt és a jelen közötti összefüggések felfedezésére, önálló véleményalkotásra viszont nem készíti fel a diákokat.
Ez a helyzet jelentős mértékben összefügg az ország tankönyvpolitikájával és az iskolákban használatos történelem-tankönyvekkel is. A szlovákiai történelemtankönyveket elemezve két alapvető szempontot kell figyelembe vennünk: a tankönyvkiadás gyakorlatát és a szlovák historiográfia helyzetét.
A tankönyvkiadás Szlovákiában gyakorlatilag továbbra is állami monopóliumnak számít, ami nem teszi lehetővé a piaci viszonyok kialakulását. Ez a helyzet merőben eltér a szomszédos országok gyakorlatától – lásd a cseh vagy a magyar példát -, ahol liberális elvek szerint működik a tankönyvpiac, noha az állam a tankönyvek tartalmi felügyeletét továbbra is ellátja. A fenti gyakorlat azt jelenti, hogy Szlovákiában továbbra is érvényes az egy tantárgy egy tankönyv elve, amely az államszocializmus gyakorlatát idézi fel, noha azokban az időkben ez elsősorban ideológiai okokra volt visszavezetve, míg jelenleg inkább nemzetpolitikai és financiális okai vannak. Az, hogy a diákok az iskolák tulajdonában lévő tankönyvekhez ingyen jutnak hozzá óriási terheket ró az államra, amely ezért nem tud és nem is akar versenyhelyzetet teremteni, hiszen állami forrásokból tantárgyanként több mint egy tankönyv támogatását nem tudja felvállalni.
Különösen rossz a helyzet a történelemtankönyvek esetén. A fiatal szlovák államban ez a tantárgy nemzeti szempontból kényesnek számít, ezért az állam az általánostól is jobban őrködik a történelemtankönyvek fölötti monopóliumán, s még mindig nem tett le arról az idejétmúlt nézetről, amelyre E.B. Wesley is felhívja a figyelmet: „a társadalomnak azért van szüksége a történelemoktatásra, hogy annak segítségével engedelmességet, műveltséget, alázatot, hazafiasságot, polgári öntudatot és egyéb kívánatos eredményeket töltsön a fejekbe.” Mivel ez a felfogás továbbra is meghatározó, ezért egy-egy új történelemtankönyv kiadása nemcsak szakmai-módszertani probléma, hanem politika is, ami rendkívüli módon lelassítja a folyamatot. Ezért állhatott elő olyan helyzet, hogy a szlovákiai gimnáziumokban, csupán másfél évtizeddel a rendszerváltás után jelent meg új történelem-tankönyvsorozat, addig pedig az államszocializmus idején kiadott tankönyvek voltak használatosak.
Az általános iskolákon viszont jobb a helyzet, ott a 90-es években már megjelent egy olyan tankönyvsorozat, amely szerkezeti felépítésében, alkalmazott módszertani eszköztárában (tartalmilag sajnos nem mindig) európai színvonalúnak minősíthető, s ebből a szempontból minden bizonnyal állja a versenyt a környező államok hasonló tankönyveivel.
A szlovákiai iskolai hálózaton belül is külön problémát jelent a szlovákiai magyar nyelvű iskolákon folyó történelemoktatás. Ezeken az iskolákon ugyanis hagyományosan a szlovák tankönyvek tükörfordításait használják, ami nem kielégítő megoldás, mivel a magyar diákok így nem kapnak elegendő információt saját nemzeti történelmükből. Az utóbbi időben maguknak a szlovákiai magyar iskolákon tanító történelemtanárok aktivitásának köszönhetően ezen a téren is pozitív változások következtek be. Az alapiskolák részére ugyanis elkészült egy olyan tankönyvsorozat, amely már megfelelő mértékben foglalkozik a magyar nemzet történelmével is (Kovács, L. – Simon, A.: A magyar nép története I, II, III., Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1999–2002). Ezt a tankönyvsorozatot az állam azonban még mindig nem ismeri el a hivatalos tankönyvekkel egyenrangúnak, noha a kisebbségi iskolákban általános a használata. A magyar nyelvű gimnáziumokban viszont napjainkig aggasztó volt a helyzet, az új szlovák tankönyvek –amelyeket az itt tanító tanárok többsége amúgy sem tart a kisebbségi iskolák számára megfelelőnek – még nem kerültek lefordításra, így gyakorlatilag tankönyvek nélkül folyt az oktatás. Ezt helyzetet a legtöbb pedagógus áthidaló módszerekkel, magyarországi tankönyvek használatával, saját belső használatú jegyzetek készítésével próbálta kezelni – bár ezek az eljárások nem jelenthettek megoldást. Örvendetes viszont, hogy 2007 elején megjelenhetett a szlovákiai magyar gimnáziumok számára készült új tankönyvsorozat első, majd 2008 elején a második kötete. Kérdéses azonban, lesz-e harmadik kötet, mivel a jelenlegi szlovák kormánykoalíció újabban a magyar nyelvű tankönyvekben is a földrajzi nevek szlovák írásmódját szeretné bevezetni, amivel a tankönyvsorozat szerzői nem tudnak azonosulni.
A szlovák történésztársadalmon belül meghúzódó belső ellentétek is nehezítik az új történelemtankönyvek megszületést, hiszen alternatív tankönyvek hiányában nem mindegy, kinek a nézetei tükröződnek az egyetlen „hivatalos” tankönyvben. A szlovák historiográfia fő vonulata az utóbbi egy-két évtizedben jelentős szemléletbeni változáson ment keresztül. Ezt a változást legjobban a közös történelem (a magyarok és szlovákok közös történelmének – SA) birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a korábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagymoráviára, majd az 18. század végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzeti történelmet. Ez a szemléletbeli váltás, annak ellenére, hogy magában rejt olyan veszélyt is, hogy valamiféle versenyfutás indulhat meg a múlt birtokbavételéért, pozitív üzenetként is felfogható a magyarság felé. Ennek a szemléletváltásnak a politikai szintű megfogalmazását adta a szlovák parlament volt elnöke, Pavol Hrušovský, aki 2003. január elsejei újévi köszöntőjében többek között a következőket mondta: „Ne féljük magunkénak vallani azt, amire méltán lehetünk büszkék. Egy birodalom része voltunk, amelynek olyan jelentős uralkodói voltak, mint Szent István, Róbert Károly, Korvin Mátyás vagy Mária Terézia. Ők a mi királyaink és uralkodóink is voltak, és az ő uralkodásuk idején jól ment Szlovákia sora. Ne akarjunk megszabadulni tőlük, és ne hagyjuk, hogy megfosszanak bennünket tőlük. Határozott eszmékkel és nagy tettekkel írták be magukat történelmünkbe. Ne kerüljük meg, ne akarjuk retusálni a történelmet. Büszkén vállaljuk közös történelmünket a magyarországival mint saját történelmünk részével.”
A másik, nemzetinek is nevezett irányvonal a Tiso-féle Szlovák Köztársaság udvari történetírója, František Hrušovský által kijelölt úton halad, ideológiájában központi szerepet kap a cseh- és magyarfóbia, valamint a nemzeti történelemnek, mint a magyarok ellenei ezeréves harcnak a felfogása. Noha szellemi fölényben az előbbiek vannak, a jelenlegi kormánykoalíció nem kis támogatásával, az utóbbi csoport egyre több pozíciót, s egyre nagyobb nyilvánosságot szerez magának. Feltehetően közülük fognak kikerülni a jelenleg is folyó oktatási reform részeként meghirdetett új tankönyvek szerzői, ami számos új problémát fog generálni.
A jelen tanulmány szempontjából tudatosítanunk kell, hogy a szlovákság történelmét 1918-ig csak a Magyar Királyság kontextusában lehet érdemben vizsgálni. A mai Szlovákia területe ugyanis a történelmi Magyarország szerves része volt, az itt élő szlovákok története pedig elválaszthatatlan a magyar állam többi etnikumától, a magyarokétól, németekétől, zsidókétól stb. Így ha a magyar történelem képét vizsgáljuk a szlovákiai történelemtankönyvekben, akkor sajátos szituációval kell szembenéznünk, hiszen Magyarország 1918-ig tartó történelme egyben szlovák történelem is, vagyis akkor, amikor a szlovák történelemtankönyvek a „magyar” történelemről mondanak képet, önmaguk saját történelmük elé állítanak tükröt. Ezért a kérdést úgy kell feltennünk, hogy mit kanonizált Magyarország történelméből a szlovák történelmi tudat olyan mértékben, hogy az a szlovákiai történelemtankönyvekbe is bekerüljön.
Magyarságkép a szlovák tankönyvekben
A fentiekben már ismertetett körülmények következtében a magyar nyelvű iskolákat kivéve az összes szlovákiai iskolában ugyanazokat a történelemtankönyveket használják. Az alapiskolákban a pozsonyi Komenský Egyetem kiváló módszertanosa, Viliam Kratochvíl és a Szlovák Tudományos Akadémia alelnöke, Dušan Kováč nevével fémjelzett tankönyvsorozat van használatban. Ez a sorozat, V. Kratochvílnek köszönhetően módszertani megoldásait tekintve talán leginkább közelít a modern, „diákbarát” tankönyvek elveihez. Egyedül a kilencedik évfolyamban van lehetőség tankönyvválasztásra, ahol alternatív tankönyvként kínálkozik a már fiatalon neves történészként számon tartott és a szlovák történetírás „nemzetibb elkötelezettségű” vonalát képviselő Robert Letz tankönyve.
Noha tanulmányunk megírásához a szakközépiskolában használatos tankönyveket is figyelembe vettük, a középiskolái tankönyveket illetően elsősorban a gimnáziumok számára az utóbbi években kiadott tankönyvsorozatot tekintjük alapnak. A J. Bartl nevével fémjelzett sorozat már kiadása idején számos polémia tárgya volt, s a pedagógusok közötti elfogadottsága messze elmarad az alapiskolás tankönyvsorozatétól.
Az elemzésre kerülő tankönyvek közül magyar fordításban egyedül a Kratochvíl-féle tankönyvsorozat érhető el. Bár a fordítást olykor hibás szakkifejezés-használat jellemzi, az idézésre kerülő szövegrészeket a magyar fordításból vettük.
A jelen tanulmánynak nem célja a tankönyvek módszertani szempontú elemzése, az első pillantásra is megállapítható azonban, hogy a vizsgált tankönyvek módszertani felépítésükben és szemléletükben természetesen jelentős eltéréseket mutatnak. A különbözőségek ellenére a vizsgált tankönyvek számos tekintetben mégis azonosságot mutatnak fel, amelyek leginkább a szlovák történetírás és történettudat sajátosságaiból adódnak. Ilyen közös elemként tekinthetünk arra az általánosnak mondható szlovák felfogásra, amely szerint az elmúlt évszázadok államjogi illetve etnikai viszonyaira tekintet nélkül a mai Szlovákia politikai határait a múltba visszavetítve jelölik ki a szlovák történelem vizsgálatának territóriumát. Ennek a felfogásnak az értelmében pedig a Csehszlovák állam megalakulását megelőző időszakok esetében is használják a Szlovákia (Slovensko) kifejezést, sőt a tankönyvekben ábrázolt térképek általában a középkort tárgyalva is a mai Szlovákia területét ábrázolják. Jellemző viszont az is, hogy ezen a territóriumon belül szinte kizárólag a szlovák etnikumhoz köthető eseményeket ábrázolják, így „Szlovákia” 19. századi kulturális képébe sem Mikszáth, sem Jókai sem az itt megjelenő és működő magyar nyelvű lapok, magyar kulturális szervezetek (de hasonlóan a németek sem) sem férnek bele.
Szintén közös sajátossága ezeknek a tankönyveknek a magyar történelmi családnevek szlovákos formában való átírása, amely a családnevek olykor felismerhetetlenségig történő megváltozásához, illetve az érintett személyiségek etnikai hovatartozásának elfedéséhez vezet. Így Bocskai Bočkaj-ként, Batthyány Baťán-ként szerepel, ami kétségkívül megfelel a szlovák helyesírás szabályainak, de mindenképp ellentétes az érintetek személyiségi jogaival, s a történelmi hűséggel és a jó ízléssel is.
A középkori Magyarország történelmével az alapiskolás diákok a Kratochvíl, V. – Dvořák, P – Mrva, I. szerzőgárda Szlovákia a középkorban és az újkor kezdetén, a gimnáziumok tanulói pedig a Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachovič, P által írt Dejepis I. című tankönyvekben találkozhatnak.
A magyarokról az első információt Nagymorávia bukásával kapcsolatban kapják a szlovák diákok, hiszen a Kárpát-medencébe bejövő magyar törzsek jelentős szerepet játszottak Svätopluk államának felbomlásában. Mivel azonban a szlovák köztudat a Nagymoráviát a szlovák államiság egyik előképeként fogja fel, így a magyarok rögtön az ellenség szerepét kapják, s negatív képzetek kapcsolódnak hozzájuk.
Előszeretettel hangsúlyozzák a gimnáziumi tankönyvek a honfoglaló magyarok pogány-nomád kultúrája és a már a Kárpát-medencében élő szlovákok (sicc) keresztény-földműves kultúrája közötti különbséget, mintegy értékítéletet mondva az egymással össze nem hasonlítható kultúrák között. Eben az összehasonlításban természetesen a földművelés jelenik meg pozitív értékként és a nomádizmus és pogányság negatív jelenségként: a magyarok „mint pogányok pusztították a keresztény templomokat és értékeket, s a lakosság nem gyakorolhatta szabadon hitét.” Ugyanennek a felfogásnak a megnyilvánulása az is, hogy a szerzők a a magyar nyelvbe bekerült szláv eredetű jövevényszavak segítségével igyekeznek bizonyítani, hogy a honfoglaló magyarok a „fejlettebb hazai lakosságtól” vette át nemcsak a földművelés, de az államszervezés számos kifejezését.
Az Árpádok korának Magyar Királyságáról mindkét tankönyv viszonylag kevés, de tárgyilagos információt nyújt, miközben természetesen azokra az eseményekre fókuszál, amelyek a mai Szlovákia területéhez kapcsolhatók: a Nyitra központú hercegség, Csák Máté tartományurasága, a keresztény egyház és a városok fejlődése a térségben. Az alapiskolás tankönyv a Magyarország része, Szlovákia című fejezetben 6 tananyagot szentel a témának. A szerzők több ízben is hangsúlyozzák a Nagymoráviából átvett elemek kontinuitását, így a magyar megye és egyházszervezetet és a várak rendszerének morva eredetét, ami ellentmond a mai magyar történetírás ismereteinek. A korszak eseményei közül elsősorban azokat igyekeznek kiemelni, amelyeknek valamilyen – vélt vagy valós – kapcsolata lehet a szlovák etnikummal. Így I. István tevékenysége kapcsán kiemelik a mellette harcoló Hont és Pázmány lovagok szerepét, akiket – jelenlegi ismereteink szerint megalapozatlanul – szlovák eredetűeknek minősítenek. A gimnáziumi tankönyv a Szlovákok a Magyar Királyságban című fejezetben 3 tananyagban foglalkozik az érintett korszakkal. A hangsúlyok itt is hasonlóak, hiszen az országos eseményekkel szemben, amelyről csak felületes említése vannak, kiemelt szerepet kapnak a mai Szlovákia területén lejátszódó gazdasági, társadalmi változások és az egyház élete. Az uralkodók közül csupán a legjelentősebbek kerülnek említésre, s a magyarországi tankönyvektől eltérően I. István alakja államalkotó szerepe is kevéssé hangsúlyos. Vele kapcsolatban csupán az egyházszervezet és a megyerendszer kiépítése kerül említésre, természetesen ismét csak azzal a céllal, hogy rá lehessen mutatni ezek nagymorva eredetére.
A nemzeti vonalhoz tartozó szlovák történetírás egyik sajátossága az, hogy a mai szlovák államiságnak megpróbálja kialakítani a történelmi előképeit. Ez a vizsgált tankönyvek közül leginkább a szakközépiskolák számára készült könyv lapjain tükröződik vissza, amely a korabeli magyar állam több térségére kiterjedő hercegségét (dukátus) megpróbálja azonosítani a mai Szlovákia területével, s így leválasztani a Magyar Királyság többi részéről. Eközben a szerzők attól sem riadnak vissza, hogy a valóságnak teljesen ellentmondó információkat közöljenek: „Géza fia, István uralkodásának az utolsó éveiben Szlovákia területe véglegesen a magyar állam részévé vált. Annak önálló közigazgatási egységét alkotta.”
Az Anjouk és a Luxemburgok valamint Hunyadi Mátyás uralkodása a korabeli Magyarország és ezen belül a mai Szlovákia területét jelentő északi megyék felvirágzásának az időszaka volt. Erről a korszakról viszonylag bő terjedelemben és a magyarországi tankönyvekhez hasonló szellemben számolnak be a szlovák történelemtankönyvek. A hangsúlyok azonban itt is máshová kerülnek. Kiemelten foglalkoznak a tankönyvek a Garam menti bányavárosok fejlődésével, s általában a bányászat szerepével. Szintén a magyarországitól hangsúlyosabban jelenik meg a huszitizmus hatása, amely a szlovák lakosság körében természetesen erősebb volt, mint a magyar etnikuméban. Nem kap viszont a magyarországi tankönyvekhez hasonló teret az oszmán-török előrenyomulása és az ellenük folyó harc, hiszen ez ekkor a mai Szlovákia területét még nem érintette.
Ebből a korszakból Csák Máté tartományuraságának az interpretációja érdemel említést, hiszen a szlovák történetírás szívesen látta a birtokait Trencsénből irányító nagyúr „kiskirályságában” a Szlovák önállóság előképét. Az alapiskolás tankönyv kerüli, hogy ezt a képzetet keltse, sőt – nyilvánvalóan tudatosan – kategorikusan magyar etnikumúnak nyilvánítja Csák Mátét. A gimnáziumi tankönyv ezzel szemben igyekszik összemosni Szlovákia és Csák Máté birtokainak fogalmát, s Csák regnálásának idejéről mint „Szlovákia relatív függetlenségének az időszakáról” ír.
A 16-17. század eseményeivel, vagyis a törökellenes harcok korszakával, bár eltérő terjedelemben, de kielégítő mértékben foglalkoznak a vizsgált tankönyvek. Figyelmük középpontjában természetesen azok az országos és helyi események állnak, amelyek a mai Szlovákia területéhez köthetőek, de a diákok minden olyan fontos eseményről is értesülhetnek, amely összmagyarországi szempontból is fontos szerepet játszanak: a jelentősebb csatákról, a Habsburg uralkodók elleni rendi felkelésekről, stb. Kiemelt szerepet kapnak a könyvekben a reformáció eseményei, s ezen belül a lutheri reformáció terjedése, hiszen a szlovákok körében a protestantizmusnak ez az irányzata terjedt leginkább. A kálvini reformációt, mivel az leginkább a magyar nyelvű lakosságot érintette, csak marginálisan említik a könyvek. A kor kultúrájának bemutatásánál a legszembetűnőbb az a törekvés, hogy csupán a szlovák etnikumhoz kapcsolódó események és személyiségek kapjanak teret. Ezért több olyan a mai Szlovákia területén született vagy tevékenykedő fontos humanista költő nem kap helyet a tankönyvekben, akik magyar nyelven alkottak (mint pl. Balassi Bálint a neves költő, vagy Bornemissza Péter és Tinódi Lantos Sebestyén), noha a török hódítás miatt épp a mai Szlovákia területe vált a magyar szellemiségű és nyelvű kultúra egyik központjává is.
A felvilágosodás korszakának ismertetésétől kezdődően megváltozik a szlovákiai történelemtankönyvek tartalma. Mária Terézia és II. József uralkodásának a bemutatását követően az országos (összmagyarországi) események a háttérbe szorulnak, csupán marginálisan jelennek meg, központi helyet pedig a szlovák nemzeti mozgalom története kap a tankönyvekben. A szlovák nemzeti fejlődés bemutatása azonban kizárólag a 19. század második felében meghatározóvá vált szlovák nemzetfelfogás jegyében történik, kirekesztve belőle mindazokat a személyeket és szellemi irányzatokat, amelyek eltérő irányvonalat képviseltek. Így például a 17-18. századi szellemi-társadalmi folyamatok ábrázolása során a korszak értelmiségének a bemutatása kapcsán a gimnáziumi tankönyvben (ezt talán a más korosztály számára készült alapiskolás könyvtől hiba lenne számon kérni) nem kap említést a hungarus tudat erőteljes jelenléte és egyáltalán létezése sem (például Bél Mátyás kapcsán), noha ez olyan része történelmünknek, ami összeköt és nem elválaszt.
A szlovák nemzeti mozgalom egyoldalú előtérbe helyezése azzal a következménnyel jár, hogy a diákok nem kapnak elegendő információt a korabeli Magyarország fejlődésének legfontosabb mozzanatairól. A reformkor illetve a dualizmus eseménytörténetét leginkább csak a nemzetiségi kérdés prizmáján keresztül ismerik meg, ami értékítéleteik torzulásához vezethet. Különösen szembetűnő a szlovák nemzeti mozgalom ábrázolásának túlsúlya az alapiskolás tankönyvben, amely egyáltalán nem foglalkozik a reformkor eseménytörténetével és személyiségivel – nem említi például Széchenyit sem. Ezzel szemben a gimnázium tankönyv, ha szűkszavúan is, de képet ad a reformkor fejlődéséről: s megtalálhatjuk benne nemcsak Széchenyi, hanem Séčéni, Košut (sic), Petőfi nevét is.
A forradalom és szabadságharc eseményeiről mind az alap- mind a középiskolás tankönyv meglehetősen szűkszavúan számol be. Egyik könyv sem foglalkozik a március 15-i eseményekkel, sőt azzal sem, milyen szerepet játszott Pozsony a forradalomban. A szabadságharc csatái közül sem kerül egyik sem említésre, csupán a fegyverletétel helyszíne, Világos került be a tankönyvekbe. Ami azonban a leginkább árulkodik a szabadságharchoz fűződő szlovák viszonyról, miközben a tankönyvi szövegek részletesen taglalják és össznemzeti mozgalomként ábrázolják a Štúr és Hurban vezette szlovák hadjáratokat, arról hogy a forradalmi honvédseregben szlovákok tízezrei harcoltak egyik sem ejt szót. Sőt a gimnáziumi tankönyvnek tudatosan félrevezető a fogalomhasználata is, hiszen a szabadságharc hadseregével kapcsolatban következetesen a „maďarská armáda“ (magyar hadsereg) kifejezést használják az „Uhorská armáda“ (magyarországi hadsereg) helyett, vagyis a szlovák nyelvben meglévő lehetőséget kihasználva a honvédsereget magyar etnikai seregnek minősítik, letagadva azt, hogy abban szlovákok, németek és más nemzethez tartozók is harcoltak. Ezzl pedig tovább éltetik azt a szlovák köztudatban mélyen gyökerező elképzelést, hogy a forradalom és szabadságharc kizárólag magyar ügy volt, amellyel más magyarországi nemzetiségek nem tudtak azonosulni.
A vizsgált tankönyvek vagy egyáltalán nem tartalmazzák a korszak kiemelkedő (és etnikailag magyar) államférfiainak a nevét, vagy csupán tevékenységükből érzéketlenül kiragadva a nemzetiségi kérdéshez való hozzáállásukat negatív tartalmú információkat közölnek azokról. Ez főként Kossuth esetében szembetűnő, aki a kor kiemelkedő államférfija volt, jelentősége óriási Magyarország polgári átalakításában, ennek ellenére azonban a gimnazista diákok leginkább azt tudják meg róla, „… a nemzetiségi kérdésben a gyors magyarosítást támogatta.” Ugyanebből a könyvből hiányzik a szabadságharc katonai vezetőinek, így Görgey Artúrnak a neve, s nem tesz említést a tankönyv az Aradi vértanúk kivégzéséről sem. Az alapiskolák számára készült tankönyv ugyan Kossuthról egy rövid portrét is közöl, ám
a reformok elindítójának Széchenyi Istvánnak, vagy a szabadságharc főparancsnokának, Görgey Artúrnak a nevét nem említi. A szakközépiskolák számára készült tankönyvben ez a tendencia még inkább fellelhető. A könyv ugyanis egyáltalán nem foglalkozik a szlovák nemzeti mozgalmin kívüli eseményekkel, nem tudunk meg belőle semmit a reformkorról, Széchenyiről, és a kor eseményeinek további jelentős személyiségeiről sem. Kossuthról is csupán egy – a tankönyv felfogására jellemző – mondatot találnak a diákok a tankönyvben: ”A program, amelyet Kossuth Lajos magyar képviselő fogalmazott meg, tagadta szlovákok nemzeti létét.“ .
A 1849-től az első világháborúig terjedő időszak bemutatásában tovább folytatódik a már ismertetett tendencia, az országos jelentőségű ügyek csak elvétve kapnak helyet a tankönyvi szövegekben, s előtérben a szlovák nemzeti mozgalmak tevékenysége áll. Mivel azonban a dualizmus korszaka már a nyílt nemzetiségi konfliktusok időszaka is egyben, a magyarok megjelenítése egyre inkább negatív töltésű. Így a gimnáziumi tankönyvben egyre gyakrabban kerül említésre a magyar népnév, de szinte kizárólag a szlovákok elleni magyarosító intézkedések kapcsán. A tankönyv a korszak meghatározó problémájának, megalapozottan, a nemzetiségi kérdést tartja. Ennek ellenére az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvényt csupán szűkszavúan ismerteti, leginkább csak a nemzetiségek által kifogásolt részeket említve belőle, forrásrészletet azonban nem közül a könyv a törvényből, így nem teszi lehetővé a diákoknak, hogy maguk alkossanak véleményt arról.
Az alapiskolák számára készült tankönyv 11 tananyagot szentel a forradalmaktól az első világháborúi terjedő időszak nemzeti történelmének. Ebből azonban csupán 1 tananyag tartalmaz a Magyarország egészére vonatkozó ismereteket (A monarchia megalakulása), 2 tananyag pedig a társadalmi fejlődést tárgyalja (Egyesületi élet, Modern életstílus), míg a maradék 7 tananyag a szlovák etnikum fejlődésével, a nemzetiségi kérdéssel foglalkozik. Ezekben a tananyagokban pedig értelemszerűen negatív fényben tűnnek fel a magyarok, hiszen ezt a korszakot a tankönyv a „magyarosítás” korszakának tartja. A tankönyv szemléletére jellemző, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulásával kapcsolatban sem azt a fejlődést emeli ki, amely a dualizmus korában Magyarországot és ezen belül a szlovák régiót is jellemezte, hanem nemzeti szempontból jellemzi az eseményt: „Magyarországot teljesen a magyarok uralták. A kiegyezést arra használták fel, hogy megvalósítsák a nemzeti Magyarország kialakítását. Bevezették az állami centralizmust, s a nemesek sok kiváltságukat megtartották. A lakosság alig több mint öt százalékának volt választójoga. Magyarország nemzetiségeinek, a magyarokon kívül, nem volt meg a lehetőségük a fejlődésre. Ellenkezőleg, az államhatalom hamarosan megkezdte az erőszakos magyarosítást.” A gond igazából nem azzal van, amit a tankönyv leír, hanem azzal, hogy csupán egyoldalú információk kerülnek a diákok elé, miközben a kor pozitív eredményei nem. Ez pedig nyilvánvalóan negatívan befolyásolja a szlovák diákoknak a magyarokhoz fűződő viszonyát.
A huszadik század nemzeti történelme az egyedüli, ahol az alapiskolás tanárok és diákok két tankönyv között választhatnak. Alaptankönyvnek a Kováč – Kamenec – Kratochvíl szerzőgárda Slovensko v novom storočí című tankönyve számít. E mellett R. Letz Slovensko v 20. stroročí című tankönyve is használatos.
Ez utóbbi könyv a csehekkel szembeni sérelmi alapú szlovák történetírás hagyományaira épül, s a huszadik századi szlovák történelmet az évszázados szlovák önállósulási törekvések betetőzéseként láttatja. Ebben a koncepcióban, ahol elsősorban a csehek jelennek meg, mint a szlovákok ellenségei, a magyaroknak meglehetősen kevés tér jut, így a szlovákság 1918 utáni történetének bemutatása során a szerző mindössze 6 alkalommal említi a magyarokat vagy Magyarországot. Ebből 4 alkalommal mint a Szlovákiára, szlovákokra támadó ellenséget, kétszer pedig a szlovákiai magyar kisebbség kap pár sort. Ez első említés az 1919-ben a Csehszlovák Köztársaság és a kommunista vezetés alatt lévő Magyar Tanácsköztársaság közötti fegyveres konfliktus kapcsán történik. Ezzel kapcsolatban többek között a következő olvasható a tankönyvben: „Magyarországnak két célja volt: egyesülni az előrenyomuló vörös hadsereggel, és még azelőtt visszaállítani a Szlovákia fölötti magyar uralmat, mielőtt végleges döntés születik a határokról. Ez Szlovákiának Nagy Magyarországon belüli megtartásának kísérlete volt… A magyar vörös hadsereg által megszállt területen a szlovák hazafiak kíméletlen üldözése kezdődött. Mindez nagy gazdasági károkat okozott.” A következő említés a Szlovákia vallási és nemzetiségi összetételét bemutató anyagban található. Ekkor említi Letz először a szlovákiai magyar kisebbséget, megállapítva róluk, hogy uralkodó nemzetből nemzeti kisebbséggé váltak.
A következő említésre az 1938-ban bekövetkező határváltozások adnak okot. Ebben a részben a szerző történelmi forrásokkal alá nem támasztható, s kifejezetten az érzelemkeltést szolgáló sorokat is leír. Ilyen az 1938 karácsonyán Nagysurányban agyonlőtt szlovák lány esetének a leírása, amelynek végéna szerző azt sugallja, mintha hasonló atrocitásokra más helyen is sor került volna – ám konkrét eseteket nem említ: „A magyar csendőrök és katonák más vidékeken és városokban több embert is agyonlőttek.” Pár oldallal később ismét a Magyarország és Szlovákia közötti fegyveres konfliktus ad okot a magyarság felemlítésére: „Az akkori magyar kormány 1939. március 23-án kelet-Szlovákia ellen vezényelte hadseregét. Úgy érezte, eljött a pillanat Nagy Magyarország eredeti határainak visszaállítására.”
A magyarok, s ezúttal a szlovákiai magyar kisebbség következő említése az 1945–1948-as időszakhoz fűződik, amikor a szlovákiai magyar kisebbséget kollektív bűnösséggel sújtották. Ez az esemény a tankönyvben azonban csupán néhány semmitmondó mondattal van elintézve, amelyből a tanulók semmit sem tudnak meg az eseményekről: „A kassai kormányprogram[…] egyetértését fejezte ki a német és a magyar kisebbség kollektív bűnösségének elvével. Mindkét kisebbség Csehszlovákia 1938-as megcsonkításának és 1939-es szétverésének vádjával illették.” Az utolsó említés szintén egy katonai támadással, az 1968-as prágai tavasszal kapcsolatos, amikor a szerző felsorolja, hogy mely országok fegyveres erői vettek részt a demokratizáció elfojtásában.
A Kováč – Kamenec – Kratochvíl szerzőgárda által készített alapiskolás tankönyv a Letz-féle tankönyvtől nagyobb teret a kisebbségeknek. A két háború közötti Csehszlovákia bemutatásánál több tananyagban is utal a nemzeti kisebbségek, így magyarok jelenlétére. A Szlovákia a csehszlovák állam része lesz c. tananyagban például diagram segítségével mutatja be a Csehszlovák köztársaság nemzetiségi összetételét, a Pozsony, Szlovákia fővárosa c. anyagban pedig kitér a város háromnyelvűségére. Sőt a tankönyv egy külön tananyagot szentel a nemzetiségi kérdés bemutatására, amely a Polgártárs vagy ellenség? címet viseli, amelyben képekkel és forrásrészletekkel is illusztrálva mutatja be a két háború közötti Szlovákia színes nemzetiségi összetételét.
A gimnáziumok harmadik osztálya számára készült, a huszadik század történelmét felölelő történelemtankönyv egyik szerzője ugyanaz a Robert Letz, aki az alapiskolástankönyvet is készítette. Nem meglepő tehát, hogy a két szöveg filozófiája közötti hasonlóság mutatható ki, s a gimnazisták számára kézült tankönyv is elsősorban a szlovákok csehekkel szembeni önállósulási törekvéseinek folyamataként láttatja a korszak nemzeti történelmét, s így a magyarkérdés erőteljesen a háttérbe szorul. S bár a tankönyv tartalmára és filozófiájára a szerzők szakmai alapállása erősen rányomja bélyegét, a szövegben a nemzeti intoleranciának, valamiféle magyarellenességnek nem találni nyomát. Igaz, ennek egyik oka leginkább az, hogy a tankönyv szinte nem is vesz tudomást aarról, hogy Szlovákia lakosságának egy nem elhanyagolható hányada magyar nemzetiségű. A két háború közötti Csehszlovákia történelmét tárgyalva a szerzők a nemzetiségi kérdésről ill. problémákról gyakorlatilag tudomást sem vesznek, illetve csupán a szlovákok és csehek viszonyát érzékelik problémaként.
Jellemző módon még az 1938-as nemzetiségi statutumról szólva csupán a szudétanémetek és szlovákok törekvéseit említik a szerzők, azt, hogy a statútum a szlovákiai magyarokat is érintette volna, nem. Az első bécsi döntés leírásában a szerzők igyekeznek leginkább csak a tények ismertetésére szorítkozni, s noha szemléltük és fogalomhasználatuk éltérő a magyar felfogástól, a szöveg megfogalmazása nem sértő.
A második világháború követő időszak bemutatása során A kisebbségek elleni intézkedések címmel, mintegy egy oldal terjedelemmml foglalkozika tankönyv a Benesi dekrétumokal és azok következményeivel. A szöveg tárgyilagos hangvételű, a leíró jellegű, kerüli az értékítéletet, látható azonban az igyekezet, hogy különbséget tegyen a csehországi németek „vad elüldözése“ és a szlovákiai magyarok elleni intézkedések között.
Az 1948-tól a napjainkig tartó időszak bemutatása során a magyar és más kisebbség jelenlétére csupán egy a népszámlálások nemzetiségi adatsorát tartalmazó táblázat utal, valamint 3-4 sornyi szöveg arról, hogy a proletár internacionalizmus mesterségesen eltakarta a nemzetiségi problémákat.

„Összegzés
Elmondható, hogy a felvilágosodás időszakáig a magyarok képe a szlovák tankönyvben többnyire tárgyilagos, kiegyensúlyozott, csupán elvétve érzékelhető az ellenségkép kialakításának szándéka. Amit negatívumnak lehet tartani, az hogy kevés az információ róluk, a tankönyvek igyekeznek olyan képet kialakítani, mintha a mai Szlovákia területét döntő többségében szlovákok lakták volna, s itt nem születtek volna meg a magyar kultúra és művelődés jelentős eredményei. A tárgyalt tankönyvek a teritorialitás elvéből indulnak ki, s a mai Szlovákia térségét vizsgálják, ezen belül azonban nem vesznek tudomást a más etnikumú lakosság jelenlétéről.
A nemzeti ébredések korszakától kezdve a tankönyvek az összmagyarországi kontextusból olykor erőszakosan kiragadva egyre inkább csak a szlovák nemzeti mozgalmak történetével foglalkoznak. Innentől kezdve a magyarság leginkább a szlovák törekvésekkel szembenálló erőként jelenik meg. Feltűnően kevés információt nyújtanak viszont a vizsgát tankönyvek a huszadik század magyar történelmével kapcsolatban. Így a szlovák tanulók a tőlük távoli nyugat-európai államok sőt még az amerikai kontinens történelméről is több információt szerezhetnek, mind közvetlen szomszédaik, a velük egy évezredig egy államban élő magyarság történelméről.