Az 1868-as nemzetiségi törvény és végrehajtása

Az 1868-as nemzetiségi törvény és végrehajtása

Noha az 1868-as nemzetiségi törvény az első olyan törvény volt Magyarországon, amely az állam és a nemzetiségek viszonyát rendezni igyekezett, mégsem volt teljesen előzménytelen. Ilyennek tekinthető a szabadságharc utolsó szakaszában, 1849. július 28-án a nemzetgyűlés által elfogadott határozat, amely elismerte a magyarországi nemzetiségek jogát a szabad fejlődésre és széleskörű nyelvhasználati jogokat adott nekik. Ez a törvény azonban a szabadságharc veresége és az azt követő önkényuralom miatt nem léphetett életbe. A nemzetiségi kérdés az 1861-es évi országgyűlésen is a napirendre került, ahol egy 27 tagú bizottság (benne 12 nem magyar képviselő) látott neki a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozásának. Noha a törvényjavaslat elkészült, annak megtárgyalására az országgyűlés idejekorán való feloszlatása miatt végül nem került sor.
A végül 1868. december 6-án szentesített 1868. évi XLIV. nemzetiségi törvény előkészítése már a kiegyezés megkötése előtt, 1866-ban megkezdődött. Az országgyűlésben már ekkor megalakult az a 40 fős bizottság, amely a törvényjavaslat kidolgozására volt hivatott. A bizottság által több ízben is átdolgozott javaslat mellett a szerb és román képviselők is beterjesztették saját javaslatukat, amely a szlovák politikai mozgalmak támogatását is bírta. Az országgyűlés azonban a bizottság által beterjesztett és a Deák Ferenc által több szempontból is megváltoztatott törvényjavaslatot fogadta el. Az elfogadott nemzetiségi törvény a korszak liberális elveit tükrözte. Eszerint nem politikai jogokat kell adni a nemzetiségeknek, hanem az egyéni szabadságjogaikat kell teljes mértékben biztosítani. Ennek a megszületett törvény teljes mértékben eleget is tett, a nemzetiségek vezetői azonban ezt kevesellték, hiszen az ő törekvésük ebben az időben már a nemzetiségek teljes egyenjogúsága és autonómiája volt. Ezzel ellentétben a magyar képviselők egy része azért bírálta a törvényt, mert szerintük túl sokat engedett meg a nemzetiségeknek.

az 1868 évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúságának tárgyában
Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez is tartozzék is, egyenjogú tagja;

1. paragrafus
A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási és ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar; a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban kiadandók; az ország kormányának hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában ezentúl is a magyar.
2. paragrafus
A törvényhatóságok jegyzőkönyvei az állam nyelvén vitetnek, de vitethetnek e mellett mindazon nyelven is, amelyet a törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egy ötöd része jegyzőkönyvi nyelvül óhajt.
3. paragrafus
Törvényhatósági gyűlésekben mindaz, ki ott a szólásjogával bír, akár magyarul szólhat, akár saját anyanyelvén, ha az nem a magyar.

14. paragrafus
Az egyházközösségek egyházi felsőségeik törvényes jogainak sérelme nélkül, anyakönyveik vezetésének s egyházi ügyeik intézésének, nem különben – az országos iskolai törvény korlátai között – iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg.
17. paragrafus
Az állam … köteles az államintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidék közelében az anyanyelvükön képezhessék magokat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik.
21. paragrafus
A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni.
23. paragrafus
Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be…

– Melyek voltak a nemzetiségek legfontosabb nyelvi jogai?
– Elegendő-e az, hogy ha a törvények biztosítják a hogy az állampolgárok használhatják a hivatalokban az anyanyelvüket?

A román és szerb nemzetiségi politikusok közös törvényjavaslata
1. paragrafus
„Magyarországban a következő történeti országos népségek, u.m. a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek, egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnek el…”
– mi az alapvető különbség a nemzetiségi javaslat és az elfogadott törvény 1. paragrafusa között

A nemzetiségi törvény és végrehajtása a kortársak szemével:
„Én egyedül azt mondtam, hogy az 1868-iki nemzetiségi törvényt meg kell tartani, végre kell hajtani becsületesen, hogy ehhez képest az állam részéről támogatni kell a nemzetiségek culturalis törekvését, segélyezni kell nemzetiségi nyelvű tanintézeteket; mondtam és mondom, hogy a hivatalok betöltésénél – ismét a törvény rendeletéhez képest – kellő tekintettel kell lenni a nem magyar ajkú honpolgárokra; mondtam, hogy fel kell hagyni a közművelődési egyletek azon irányeszméjével, mely a nemzetiségek létszámának fogyasztását tűzte ki feladatul; mondtam, hogy fel kell hagyni azon insultálással, hogy magyar és hazafi egy értelmű, tehát hazaáruló mind az, a ki nem magyar.”
Mocsáry Lajos a kormányzat nemzetiségi politikájáról

– Milyen elemeit kifogásolja Mocsáry korabeli nemzetiségi politikának

A nemzetiségi törvény az utókor véleményeinek tükrében:
„Mégis az európai gyakorlatban először került sor arra, hogy törvény mondja ki a nemzetiségek polgári egyenjogúságát, s szabad nyelvhasználatot az alsó fokú oktatásban, igazságszolgáltatásban, az alsó- és középfokú oktatásban; továbbá az egyletalapítási jogot, az egyházi és iskolai autonómiát.”
In: Hévízi Józsa: Autonómia-típusok Magyarországon és Európban
Püski, Budapest, 2001, 36 p.

„A nemzetiségi törvény törvényerőre emelte az egységes magyarországi nemzet eszméjét. Ez a magyarországi nemzet a magyar volt. A magyar nyelv lett az egyetlen államnyelv minden hivatalban és intézményben. A szlovák nemzetet, akárcsak a többi magyarországi nemzetet, etnikai csoporttá degradálták. A törvény formálisan lehetővé tette a szlovák nyelv használatát az alsó szintű hivatalokban és a népiskolákon. A törvény értelmében a nemzetiségek saját kulturális és gazdasági egyesületeket létesíthettek. De ez volt minden, amit a törvény megengedett. Meg kell azonban mondani azt is, hogy a liberalizmus nevében tett formális engedmények csak papíron léteztek.”
In: Kováč Dušan: Szlovákia története
Kalligram, Pozsony, 2001, 133 p.

„A látszólag liberális és magyar szemszögből nagyvonalúnak tűnő törvény valójában legalizálta a magyar etnikum felsőbbrendűségét soknemzetiségű Magyarországon, miközben a nemzetiségeknek semmiféle garanciát nem nyújtott. Ennek ellenére azonban a nem magyar etnikumok nemzeti élete fejlődésének kiindulópontjává válhatott volna, de csupán a politikai és közélet további demokratizálásának esetében. Ám az a meggyőződés, hogy Magyarország következetes demokratizálása az ország magyar nemzeti jellegének elvesztéséhez vezetett volna a nemzetiségi törvény rendelkezéseinek be nem tartásához, következmények nélküli megszegéséhez vezetett.”
Kronika Slovenska I. [A szlovákok krónikája I.] Bratislava, 1998., 529. old.

„Akármennyire vitatható is volt az 1868-as nemzetiségi törvény – s végső soron nem magát a törvényt támadták, hanem inkább azt a tényt, hogy nem hajtották végre -, a korabeli Európában példa nélkül állott. Ugyanebben a korban Franciaországban a nemzetiségeknek nemcsak a politikai egyéniségüket vonták kétségbe, hanem nyelvi egyéniségüket is tagadták. Bretagne-ban a tanítót már azért is megbüntették, ha a gyermekek az órák közti szünetben anyanyelvükön beszélgettek egymással.”
In: Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon
Kossuth, Budapest, 1996, 164 p.

„Mi több, az 1868:XLIV. tc. minden támadással szemben a dualizmus fél évszázada alatt a nemzetiségi egyesületek egyetlen legitimációját, működésük törvényes alapját jelentette.”
Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867 – 1918
Kalligram, Pozsony, 1995, 87 p.

„Az elmúlt század hetvenes éveiben a magyar kormánykörök nemcsak a szlovák kulturális és művelődési szervezetek, esetleg iskolák fejlesztése ellen intéztek éles kirohanásokat, hanem a már meglévő nemzeti intézményekkel szemben is. Mindezt annak ellenére, hogy ezek az intézményeknek a működése összhangban volt az elfogadott nemzetiségi törvénnyel.”
Ferko – Marsina – Deák –Kružliak: Starý národ – mladý štát
Litera, Bratislava, 1994, 85 p.

– Próbáljátok megvitetni az egymással feleselő történészi véleményeket.
Melyek azok a pontok, amelyben a nemzetiségi törvény kapcsán a szlovák és a magyar történetírás megegyezik, s melynek megítélésében jelentős különbségek mutathatók ki.

6. 2. A szlovák iskolák kálváriája
A dualizmus korának nemzetiségi politikáját ért bírálatok leggyakoribb céltábláját az oktatásügy jelenti. A kiegyezés idején a magyarországi iskolák oktatási nyelve még teljes mértékben idomult a lakosság anyanyelvéhez. Ezt a nemzetiségi törvény és a népiskolai törvény idevágó passzusai is biztosították. Az ország 13 798 népiskolájából 5818-nak vagyis az összes iskolák 42,2 % – nak volt az oktatási nyelve a magyar, míg 6535-ben a nemzetiségek nyelvén folyt a tanítás. A mai Szlovákia területén ugyanez az arány tükröződött, hiszen 1876-ban a 2016 szlovák vagy szlovák-magyar nyelvű népiskolával szemben csupán 1 036 volt magyar nyelvű. Fejletlen volt viszont a nemzetiségi középiskolai hálózat. A kiegyezés után például csak négy teljes mértékben vagy részben szlovák nyelvű gimnázium (Besztercebányán, Nagyrőcén, Znióváralján és Turócszentmártonban) működött az országban, de Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején azokat is felszámolták.
Ezt ugyan népiskolákkal nem lehetett ugyan megtenni, hiszen azok döntő többsége egyházi igazgatás alatt állt, ám a szlovák nyelvű elemi iskolák száma így is állandóan csökkent. Főleg az 1907-es lex Apponyi után vált ez erőteljessé, hiszen sok egyházi iskola nem tudott megfelelni a törvényben megszabott követelményeknek, így megszűnt vagy magyar nyelvű állami iskolává alakult át. Habár a statisztikák 1913-ban mindössze 354 szlovák vagy szlovák-magyar nyelvű mutatnak ki, a tényleges helyzet azonban más lehetett, hiszen hiába volt hivatalosan magyar nyelvű egy-egy iskola, ha sem a tanító, sem pedig a tanulók nem beszélték ezt a nyelvet.

Az 1868. évi XXXVIII. t.c. a népiskolai közoktatás tárgyában
58. paragrafus
Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben ez okból oly tanító alkalmazandó, a ki a községben divatozandó nyelveken tanítani képes.

„az 1868 évi XLIV. t.c. a nemzetiségi egyenjogúságának tárgyában
26. paragrafus
Valamint eddig is jogában állott bármely nemzetiségű egyes honpolgárnak éppen úgy, mint községeknek, egyházaknak, egyház-közösségeknek: úgy ezentúl is jogukban áll saját erejükkel, vagy társulás útján alsó, közép és felső tanodákat felállítani.

A magán intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg.

az 1879: XVIII. t.c. a magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben
Szükséges lévén, hogy a magyar nyelvnek, mint az állam nyelvének elsajátítására, minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék, e végből a következő intézkedések állapítatnak meg:
3. paragrafus

Oly községekben, hol magyar és nem magyar ajkúak vegyesen laknak, akár községi, akár felekezeti, akár egyéb népiskolákban, az 1883-ik évtől fogva úgy rendes, mint segéd- vagy ideiglenes tanítóul csak olyan egyének alkalmazhatók, kik a magyar nyelvet tanítani képesek.
4. paragrafus
A magyar nyelv az összes bárminemű nyilvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik.
Azonban mindaddig, míg a magyar nyelv tanítására alkalmas kellő számú tanító fog rendelkezésre állani, ezen törvény fennebbi rendelete csak fokozatosan, következőleg léptethető életbe: minden oly elemi népiskolában, melyek tannyelve nem a magyar, de oly tanító van alkalmazva, ki annak tanítására képes, a magyar nyelv, mint köteles tantárgy, már a jelen törvény hatályba léptét követő tanévben; azon elemi népiskolákban pedig, a melynél ily tanító alkalmazva nincs, mihelyt a 2-ik és 3-ik §-ok értelmében, a magyar nyelv tanításra képes tanító alkalmazva leend, azonnal tanítandó.

1907. évi XXVII. t.c. a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi hitfelekezeti néptanítók járandóságairól
17. paragrafus
Minden iskola és minden tanító … a gyermek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősíteni.

19. paragrafus
A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv … oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni.
22. paragrafus
1. A községi elemi népiskolai tanító fegyelmi vétséget követ el:
a/ ha a magyar nyelv tanítását elhanyagolja …
b/ ha az iskolában a kormány által eltiltott, vagy a … miniszter által nem engedélyezett tankönyveket vagy ilyen taneszközöket használ.

Zólyom vármegye közgyűlésének felirata nagyrőcei, túrócszentmártoni és znióváraljai szlovák gimnáziumok megszüntetése illetve teljes átalakítása tárgyában (1874. április 15)
Köztudomású dolog: hogy e nemrég óta fennálló gymnasiumok olyan czélból alapíttattak, hogy a pánszlávizmus a felvidék hazáját szerető tót lakossága között a közép tanodák útján nagyobb sikerrel terjesztessék; tudja mindenki, mily hazaellenes szellem uralkodik ezen tanintézetekben; tudja mindenki …,hogy a bennük tanuló ifjúság szellemi kiképeztetése teljesen el van hanyagolva, s csak a pánszlávizmus terjesztésére van bennük a fő súly fektetve; tudja mindenki, hogy az ifjú, aki a nevezett tanintézetek egyikében akárcsak néhány évet töltött, onnan, mint a magyar haza elkeseredett ellensége kerül ki.
Kemény I., 426 p

Barton József tankerületi főigazgató jelentése a znióváraljai római katolikus gimnázium elleni vizsgálatról (1874. május 25)
Az előadottakat összevéve kiderül, hogy a znióváraljai gimnázium a tót nyelvet a magyar eléjébe teszi; hogy a magyar nyelvet a felsővidéken idegennek nevezi; hogy abban magyar nemzeti hazafias szellem nem található. Ezen három pontra, melyet a túrócz megyei tanfelügyelővel, a znióváraljai képezde igazgatójával, Sebeszta tanárral, Paulovics esperessel mint vizsgálatom eredményét közöltem, valamennyien kijelentették, hogy ezeknél többet ők sem volnának képesek felhozni s bizonyítani.
Kemény I. 442

Vélemények
„A nemzetiségi törvény által engedélyezett szlovák anyanyelvi középiskolai oktatás felszámolását a kiegyezés kori magyar kormányzatok végleges állapotnak tekintették és a későbbiekben is minden esetben megakadályozták a szlovák városok, egyesületek, felekezetek iskolaalapítói kezdeményezéseit.”
Szarka L: 105 p.

Ezzel egy időben új hulláma kezdődött a magyarosításnak, amely Apponyi hírhedett 1907-es törvényei által a népiskolai hálózatot is elérte. A törvények gyakorlatilag magyarosításra kötelezték a tanítókat. Magyarul tanítottak a felekezeti iskolákon, s magyarul kellett tanítani a hittant is. Ezek a törvények az iskolaügy magyarosításának a csúcsát jelentették.”
Čaplovič, Čičaj, Kováč, Lipták, Lukačka: Dejiny Slovenska
AEP, Bratislava, 2000, 210 p.

„Az 1879: XVIII. t.c. egyik pontja kimondta: „A magyar nyelv az összes bárminemű nyilvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik.” Ez ellen a törvény ellen is felháborodottan tiltakoztak a nemzetiségek, holott ez semmilyen jogukat nem sértette. Valóban, miért is lenne elítélendő, ha egy ország megköveteli a területén élő népektől, hogy annak az országnak az igazgatási nyelvét értsék?”
Ács Z.: 167 p.

6.3. Magyarosítás vagy magyarosodás

A dualizmus korszaka a magyarság térnyerését hozta magával, hiszen a magyarok aránya az országon belül az 1880 és 1910 között 46,6%-ról 54,5 %-ra emelkedett, ami csupán a nemzetiségek asszimilációja révén volt lehetséges. A nemzetiségek közül az asszimiláció legjobban a németeket és szlovákokat valamint a zsidó lakosságot érintette, míg a szerbeket és románokat sokkal kevésbé. Az elmagyarosodás azonban nem minden esetben jelentett végleges etnikumváltást. Az 1910-ben magukat magyarnak valló szlovákok tízezrei továbbra is mindkét kultúra hordozói voltak, s a többségük a történelmi Magyarország felbomlása után ismét szlováknak vallotta magát.
Az asszimiláció hatása nem egyformán érvényesült a társadalom különböző rétegeiben és élethelyein sem. A falusi lakosság között csupán elenyésző méretű volt, s ennek következtében a szlovák-magyar etnikai határ gyakorlatilag nem változott. Az északi megyékben lakó falusi szlovák lakosság nagy része zárt közösségekben élt, ahol nem érvényesülhettek ezek a hatások, s ahol még a magyar nyelv ismeretére sem volt szükség. Ennek köszönhetően 1910-ben is csupán a szlovákok 21%-a tudott magyarul.
Jelentős volt viszont a felföldi városok elmagyarosodása, ahová a gazdasági fejlődés hatására tömegesen költöztek magyar nyelvű hivatalnokok és szakmunkások. Pozsonyban, amely a dualizmus kezdetén még alapvetően német nyelvű város volt 1880 és 1910 között a magyarok aránya 15,7 százalékról 40,5%-ra emelkedett. De hasonló folyamatok játszódtak le az északi megyék szinte valamennyi jelentős városában, így az 1910-es népszámlálás szint Zólyomban a lakosság 56,5%, Besztercebányán pedig 48,8%-a vallotta magát magyarnak.

Magyarország nemzetiségi megoszlása (Horvátország nélkül) 1880-ban és 1910-ben

anyanyelv 1880 1910
fő % fő %
magyar 6 403 687 46,63 9 938 134 54,56
német 1 869 877 13,62 1 901 042 10,44
szlovák 1 855 442 13,51 1 946 165 10,68
román 2 400 000 17,50 2 948 049 16,18
rutén 353 226 2,57 464 259 2,55
szerb-horvát 631 995 4,60 642 973 3,53
egyéb 215 038 1,57 374107 2,06
összesen 13 732 300 100,00 18 214 727 100,00

A természetes és tényleges szaporulat különbsége alapján (a migrációs veszteségek figyelembe vételével) a magyarság a dualizmus fél évszázada alatt közel kétmillió friss asszimilánssal gyarapodott. Ebből az elmagyarosodott szlovákok száma megközelítette a 400 ezret, és ezzel a szlovákok az asszimilációs veszteséget tekintve a magyarországi zsidóság (700 ezer) és németség (800 ezer) mögött a harmadik helyen álltak.
Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1995. 65. old.

A modernizáció és az átalakulás magyarországi „sajátossága”, az elmagyarosodás hatással volt Szlovákia területének etnikai viszonyaira. Nem csupán a szlovákok között okozott csökkenést, de valamennyi etnikum esetében kimutatható a létszámuk növekedésének megakadása vagy fogyása. A zsidóság, amelyet vallásnak fogtak fel, nagyrészt elmagyarosodott. Ellenálltak viszont a magyarosodásnak az ortodox zsidók. Az asszimilációs folyamatok elsősorban a városokban hatottak. A szlovák vidék a maga tradícióival és erősen rögzült szociális és nyelvi normáival nagyfokú ellenállást tudott tanúsítani a magyarosító tényezőkkel szemben. (…)
A valóság az, hogy az új gazdasági tényezők által kiváltott természetes asszimiláció és az erőszakos magyarosítás, melyeknek arányát lehetetlen számszerűen kimutatni egymással párhuzamos, hosszú távú és fokozatosan erősödő hatása azt eredményezték, hogy az első világháború előtt lelassult a szlovák etnikum természetes növekedése. Az asszimiláció és magyarosítás elsősorban a városokban és ipari központokban volt intenzív, a legerősebb pedig a szlovák régión kívül élő szlovákok között volt.
Dušan Kováč a kol.: Slovensko v 20. storočí. I. zväzok. Na začiatku storočia 1901 – 1914. Veda, Bratislava, 40. old.

Sem a szerb, sem a román kormánypárti hivatalnok nem mondja magáról, hogy ő többé nem szerb és nem román. Hogy is mondhatná, hisz természete tiltja. Lehet belőle politikai kaméleon, de otthon, a családban, a bálokon, megmarad szerbnek és románnak. Milyen hatalmas előny ez velünk szemben, ahol amint hivatalt kap valaki, máris megtagadja szlovák mivoltát egész családjával együtt. Egyetlen sort sem olvas többé szlovákul, és mint beteg kutya szégyenkezik amiatt, hogy Isten szlováknak teremtette őt.
A Szlovák Nemzeti Párt hivatalos lapjában, a Národnie Novinyben 1902-ben megjelent írás

– Mit ért az alatt az írás szerzője, hogy „politikai kaméleon”?
– Milyen magatartásformát bírál a fenti írás?

Az elmagyarosodás leginkább a szlovák városi középrétegeket tizedelte meg. Egyes szlovák vállalkozók azonban ellen tudtak állni a magyarosításnak, sőt részt vállaltak a szlovák nemzeti mozgalomban is. Belőlük azonban kevés volt. Az állami megrendelésektől való függés és más körülmények azonban a sokakat óvatosabb viselkedésre késztetett, s néhányan a könnyebb utat választották – magyarnak mondták magukat.
A magyarosító nyomásnak sokkal inkább ellen tudtak állni az ún. szabad foglalkozásokat űzők: ügyvédek, újságírók, orvosok, bankhivatalnokok, a szlovák tulajdonosok kezében lévő üzemek hivatalnokai és a tudományos és művészeti élet néhány személyisége.
Dušan Kováč a kol.: Slovensko v 20. storočí. I. zväzok. Na začiatku storočia 1901 – 1914. Veda, Bratislava, 50. old.

„Ha élni akarunk, szaporodnunk kell, és erősödnünk idegen elemek asszimilációja által. Nekünk nem szabad engednünk, hogy a magyar államban lakó nem magyar népfajokban a különállás, a rokon fajokkal való szolidaritás érzete fejlesztessék: nekünk különösen a magyar állam területén lakó tótokat ki kell szakítanunk a szlávság testéből s magunkhoz forrasztanunk oly erősen, hogy azzá legyen nekünk, ami volt az elzászi és lotharingiai német a franciáknak. S ha a tótokat csakugyan magunkhoz forrasztjuk, ha az sikerült, elszakítjuk a szlávságtól örök időkre, s ha hozzávesszük a német elemet, amely számra nézve annyi, mint a tót s ragaszkodik a magyar elemhez, s lassan-lassan asszimilálható a magyar által, megnyugvással tekinthetünk a jövőbe. Nem 6, hanem 10 millió magyar lesz akkor az országban, amely a többi 3 millió nem magyart könnyűszerrel ellensúlyozhatja.”
Grünwald Béla: A felvidék. 1878.

Feladatok:

– a történelmi atlasz .. alapján nevezzétek meg, hogy az x. számú táblázatban jelölt egyéb csoportba milyen nemzetiségek tartoztak!

– Keressetek indokokat arra, miért hatott erősebben az asszimiláció a németekre és a szlovákokra, mint a szerbekre és románokra.

– Miben volt más a németek helyzete az ország többi nemzetiségétől. Mennyiben hatott ez az asszimilációra?

– Miért hatott eltérően az asszimiláció a falusi és a városi közegben, különösen a nagyvárosokban?

– Milyen eszközei lehettek a dualizmus kori magyar államhatalomnak saját nemzetiségei asszimilálására?

– Próbáljátok összegezni milyen okok állhattak a korabeli nemzetiségek természetes asszimilációja mögött?

Csoportmunka: Az asszimiláció ma is létező folyamat. Magyarországon is működik, s a szomszédos országokban is. Keressetek konkrét példákat az asszimilációra, s támasszátok alá adatokkal, tényekkel is:
a, saját lakóhelyeteken
b, Magyarország más vidékein
c, valamely környező ország magyarok által is lakott városát illetően (www.foruminst.sk)

fogalma, nevek:

Tót agy szlovák
A tót kifejezés eredetileg tout formában került a magyar nyelvbe. Eredetét nézve azonos az óporosz tauto vagy a germán törzset jelentő teuton szóval. A közékor és koraújkor évszázadaiban a magyarok különbségtétel nélkül ezzel a megnevezéssel nevezték meg a Magyar Királyságban élő szlovéneket, szlavónokat (horvátok) és szlovákokat. A 19. századra azonban a tót kifejezés kizárólag a Magyarország északi részén élő szláv népesség (szlovákok) megnevezésére szűkült le, amelyet egyaránt használtak a magyarok és szlovákok is. Ľudovít Štúr az országgyűlési felszólalásaiban (amelyet magyarul mondott) szintén ezt a kifejezést használta, miként Mikszáth is tót atyafiaknak nevezte az általa jól ismert és szeretett nemzet tagjait. A huszadik század elején a szlovák kifejezés azonban fokozatosan kiszorította a használatból a tót fogalmat, amely leginkább csak néhány magyar szólásban maradt fenn. A tót kifejezés köznapi használatához mára pejoratív értelem kapcsolódott.

– Aki támogatta az asszimilációt
Grünwald Béla
A szentantali (ma szlovákiai település Selmecbánya mellett) származású Grünwald elmagyarosodott német apa és szlovák anya gyerekeként született. Jogi tanulmányai befejezését követően Zólyom vármegye főjegyzője majd alispánja lett. Az egyik kezdeményezése volt a Matica Slovenská és a szlovák gimnáziumok bezárásának, így a nevéből keletkezett grünwaldizmus kifejezés a szlovákság jogait leépítő nemzetiségi politika jelölte. Az egyébként kitűnő közigazgatási szakember az erős magyar állam megteremtésére irányuló elképzeléseit az 1871-ben kiadott A felvidék című röpiratában fejtette ki. A röpirat az általános vélekedéssel ellentétben nem a szlovákság teljes asszimilációját irányozza elő, csupán annak oly mértékű elszigetelését a többi szláv nemzettől, hogy a magyar állam hűséges állampolgárai legyenek. A szlovák értelmiség asszimilációját azonban szükségesnek tartotta.

– s aki ellenezte

Mocsáry Lajos
A Fülek melletti Kurtány községből származó Mocsáry Lajos a Függetlenségi Párt egyik vezéralakja volt. Mocsáry azon kevés közéleti személyiség közé tartozott, aki nyíltan bírálni merte a magyar kormányzat nemzetiségekkel szembeni politikáját. Már az 1860-as években megfogalmazott programjában az volt a véleménye, hogy nem a nemzetiségieket kell magyarságra nevelni, hanem a magukat magyarnak vallók magyarságát kell még inkább elmélyíteni. Elképzelése szerint a nemzetiségek nyelvének azonos joggal kellett volna bírnia, mint a magyar nyelvnek. Az volt a véleménye, hogy amiképp a nemzetiségi gyerekeknek is meg kell tanulniuk a magyar nyelvet, úgy a magyaroknak is meg kellene tanulniuk a hozzájuk legközelebb élő nemzetiség nyelvét.

– Mi a véleményed arról, hogy a többségi nemzethez tartozóknak is tanulniuk kellene a kisebbségek nyelvét?

6. 4. Migráció

A dualizmus időszaka a Magyarországi népesség növekedésének egyik legdinamikusabb korszaka. 1869 és 1910 között az ország lakossága 13,5 millióról kb. 18 millióra növekedett, ami eléri a 30 %-os növekedést. A demográfiai forradalom, illetve az ezzel párhuzamosan kibontakozó gazdasági modernizáció (pozitívumaival és árnyoldalaival együtt) lakosság korábban soha nem látott mobilitását eredményezték. Az elsősorban megélhetési okokból történő belső elvándorlás miatt, a XIX. sz. végén a lakosság 30%-a már nem abban a megyében élt, amelyben született. A vándorlás északról dél felé, keletről nyugatra, a faluról a városokba irányult. Budapest lakossága például megháromszorozódott, de gyorsan növekedtek a felvidéki városok – Zólyom, Zsolna, Rutka, Poprád, Rózsahegy – is. Mindez a városok etnikai viszonyaira is jelentős mértékben kihatott. A szlovák régió gyorsan fejlődő városaiba magyar szakmunkások és hivatalnokok ezrei költöztek, a világvárossá kiépülő Budapest ugyanakkor szlovákok tízezreinek adott munkát.

– a Történelmi Atlasz xxx alapján próbáld megindokolni, hogy Zólyom, Zsolna, Rutka, Poprád, Rózsahegy gyors népességnövekedése milyen közös okokra vezethető vissza!

Budapest és a szlovákok
A dualizmus korában a világvárossá fejlődő Budapest többnyelvű multikulturális közegnek számított. A gyorsan asszimilálódó németség és zsidóság mellett számottevő volt a város szlovák lakossága is. Bár a népszámlálások kisebb értékeket közölnek, egyes becslések szerint a századfordulón mintegy 50-60 ezer szlovák élhetett és dolgozhatott a fővárosban. Többségük az északi országrészek elmaradott, munkalehetőséget alig nyújtó vidékéről – Árva, Liptó, Turóc stb. – érkezett, s a kiépülő nagyváros külső negyedeiben (Józsefvárosban, Kispesten, Újpesten) telepedett le. A férfiak napszámosként, építkezési segédmunkásként, a nők házicselédként, szakácsnőként, dajkaként dolgoztak. Megszokott jelensége volt a korabeli Pestbudának a házaló szlovák árus: drótos, fűszer- vagy olajárus stb.

1880 1890 1900 1910 1920
fő % fő % fő % fő % fő %
Magyar 201505 56,7 326533 67,1 559965 79,6 756070 85,9 837858 90,2
Német 122454 34,4 115573 23,7 98515 14,0 78882 9,0 60425 6,5
Szlovák 21847 6,1 27126 5,6 24091 3,4 20359 2,3 14011 1,5
Egyéb 9876 2,8 17439 3,6 20877 3,0 25060 2,8 16702 1,8
Összes 355682 100 486671 100 703448 100 880371 100 928996 100
l. táblázat. Thirring Gusztáv : Budapest félszázados fejlődése 1873-1923. BSzSK. 53. Bp., 1925., 57.p.; 17.tábla

1856-ban a Nemzeti Múzeum befejezésénél is liptói kőművesek dolgoztak, majd tíz évre rá a lipótvárosi Szent István Bazilika építésénél, de dolgoztak a New York palota, az Opera, a Műegyetem, az Andrássy úti paloták építkezésein. A szlovák kőművest a Halász Bástya és a Keleti pályaudvar építkezésein is szívesen alkalmazták. A 19. század 80-as éveitől az első világháború kitöréséig már a két szlovák származású pesti szlovák építész (Ján Nepomuk Bobula, Milan Harminc) épületeinek építésénél is ott szorgoskodtak a szlovák kőművesek. Építették az Iparművészeti Múzeumot, az Országos Levéltárat és építették a mostani Hold utcában található Postatakarék Pénztárat.
A „Kőműves szakszervezet” adatai szerint 2 500 pesti épület építésénél vettek részt szlovák munkások.
Szlovákok Pesten, Kézirat

“A szeszgyárak munkásainak tömegét a tótok képezik; a házépítés napszámosai – tótok; a csatornatisztító vállalkozók munkásai – tótok. (…) A pálinka és szalonna! Ez nekik minden igényük, ezzel megelégszenek, ezzel elélnek; más rendes, egészséges élelemhez nem jutnak. (…) Már külsőleg, már viseletükben is felismerhetők. Durva posztózubbony és nadrág, fűzős bocskor, zsíros kalap – ez az ő viseletük.(…)de nem sokat adnak a tisztaságra sem. (…) húszan-harmincan fekszenek egymás mellett a földre hintett piszkos szalmán. (…) Ily körülmények között természetesen a ragályok és járványok termékeny talajra találnak közöttük.”
Népszava, 1891. március 6. 2. old.

“A tavasz kezdetén ezrenként jönnek a tót munkások Budapestre, hogy itt az építkezéseken, vagy a Dunagőzhajózási társaságnál vállaljanak el munkát. (…) Örömmel felveszik őket a vállalatok, mert potom bérért vállalják még a legnehezebb és legveszélyesebb munkákat is.”
Kőfaragó: 1894. március 1.

„A vándortótok sem, sem az üveges, fuvaros, drótos, szilvás, szalonkás tótok, de még a kivándorló tótok sem – hanem az építkező tót az a mi fővárosunk vándortótjainak a legérdekesebb speciese.”(…) Nem a házromboló, nem a kubikoló, nem a téglahordó, nem a mészoltó – hanem a gerendázó tót az a legérdekesebbje.” (…) Éjjel-nappal készenlétben vannak, mikor a többiek pihennek vagy esznek. „Hidegvérűek, szűkszavúak, erősek, mint egy gép, gyorsak és ügyesek, mint a hiúz.”
Gonda Dezső: A vándor – tótok. Fővárosi életkép = Magyar Géniusz. 1892. 216-217.p.

– A fenti források alapján nevezd meg, miért alkalmazták szívesen Budapesten a szlovák munkásokat!

Kivándorlás Amerikába
Az európai országokra jellemző túlnépesedés, a mezőgazdaságban bekövetkező szerkezetváltás és az amerikai gazdaság munkaerőhiánya következtében a 19.sz. közepétől az első világháborúig terjedő korszakban milliók indultak útnak, hogy az Újvilágban teremtsenek maguknak egzisztenciát. Az 1890-es évekig az Európából kivándoroltak döntő része ír, német vagy skandináv volt. A századfordulón viszont a legtöbb kivándorló már a Közép – kelet – európai országokból, Oroszországból, Olaszországból illetve a Monarchiából került ki.
Magyarországról a dualizmus korszakában kb. másfél millióan vándoroltak ki. A kivándorlásnak elsősorban gazdasági jellegű okai voltak, miközben a kivándorlók nagy azzal számolt, hogy az amerikai munkával néhány év alatt, olyan összegeket tud megspórolni, miből hazatérve földet vehetnek maguknak. A kivándorlók döntő többsége azonban véglegesen Amerikában maradt, s csupán mintegy harmaduk tért újból vissza Magyarországra.
Mivel a kivándorlás közel másfél millió embert érintett, természetes, hogy a legfelső politika is odafigyelt rá. Habár az érintett megyék az elvándorlás megakadályozását követelték, erre sohasem történtek kísérletek. A magyar kormány csupán arra törekedett, hogy ellenőrzés alatt tartsa és lehetőleg anyagi hasznot húzzon belőle. Eleinte még örültek is neki, mivel a kivándorlásban a nemzetiségek meggyengülésének egyik lehetséges útját látták. Később azonban felismerték, hogy annak ellenére, hogy a kivándorlás számbelileg gyengítette a szlovák társadalmat, bizonyos szempontból mégis erősítette nemzeti mozgalmát. Az Amerikából hazatérő szlovákok ugyanis nemcsak tömöttebb pénztárcákkal, de megerősödött nemzettudattal tértek vissza.

“ Több helyről olyan írásos és szóbeli jelentést kaptam, hogy a járásunk szegényebb lakossága a rossz termés következtében várható éhség elől mindennemű irat nélkül Amerikába szándékozik kivándorolni. Ez a tömeges elvándorlás azért lehangoló, mert az otthonukat elhagyók között sok a munkaképes 18 – 19 éves fiatal férfi, akik éppen sorköteles korba kerülnek. Ezek többnyire nem gazdasági okok miatt, hanem a sorozás elől menekülve hagyják el hazájukat.”
Bornemissza F. szolgabíró jelentése Péchy alispánnak 1879-ből.

Az USA-ba kivándorló munkások napi 2,5 – 4 dollárt keresett. Évente átlag 850 dollárt tudott megspórolni. A legtöbben 3 – 4 évet töltöttek Amerikában, amely idő alatt annyi pénzt gyűjtöttek, hogy hazatérésük után 3 – 5 hektár földet tudtak vásárolni. A kivándorlók általában Bréma és Hamburg később pedig Fiume kikötőjében szálltak hajóra. A legtöbb magyarországi kivándorlót a Cunard, a Norddeutscher Lyod és a Missler hajózási társaságok szállították. Egy hajójegy ára a kezdeti 200 koronáról a nagy konkurencia következtében 100 – 120 koronára csökkent.

6.5 A csernovái incidens – esettanulmány

1907. október 27-én a Rózsahegy melletti kis falucskában, Csernován a csendőrök sortüze 15 személy életét oltották ki, s az incidensnek mintegy 50 további súlyosabb vagy könnyebb sérültje is volt. A dualizmus korának Magyarországán nem volt egyedülálló az, hogy a hatalom az állampolgárokat – ha szükségesnek látta – kardlapozással vagy akár lőfegyverhasználattal próbálja megrendszabályozni. Az 1912. május 23-i budapesti vérvörös csütörtök eseményei közismertek. Itt a csendőrök az őket kővel dobáló baloldali tüntetők közé lőttek. A sortűz végeredménye 6 halott volt. Ennél is több áldozattal járt az élesdi eset (ma romániai település), ahol a Függetlenségi Párt gyűlése ellenében felvonuló magyar és román parasztok közé lőttek a csendőrök. Itt a halálos áldozatok száma 33 volt.
Ám egyik halálos sortűz sem váltott ki oly visszhangot, mint épp a csernovái, amely esemény a szlovák-magyar történelmi múlt egyik legtöbbször emlegetett eseménye, történelmi tévhitek és mítoszok forrása, politikai és publicisztikai viták gerjesztője. Mindezek ellenére a történetírás már megnyugtatóan tisztázta a csernovái történéseket. Az alábbiakban a téma leghitelesebb szakértőjének, Roman Holec szlovák történésznek munkájára támaszkodva próbáljuk az akkori eseményeket feleleveníteni.

A sortűz előzményeit Andrej Hlinka csernovái születésű katolikus pap és politikus illetve az egyházi feljebbvalói közötti konfliktusban kell keresni. Mivel Hlinkát akinek a tevékenysége szálka volt a magyar kormányzat szemében politikai szerepe miatt korábban jogerősen börtönbüntetésre ítélték (amelyet később kívánt letölteni) Párvy püspök eltiltotta őt papi tevékenységének végzésétől. Ez volt az oka annak, hogy noha a csernováiak a frissen felépített templomukat általa akarták felszentelni, a püspök ebbe nem egyezett bele, s más papokat jelölt ki a felszentelésre. Az október 27-re kitűzött templomszentelést a csernováiak minden áron meg akarták akadályozni, a püspök viszont mindenáron végre akarta hajtani.

ITT KÖVETKEZIK HOLEC LEIRÁSA
„Csernova fölött pirkadt. 1907. október 27-e volt, vasárnap reggel. …Reggel öt órakor további hat csendőr érkezett a faluba Ján Ladický járási őrmesterrel az élen (….) A főutcán közben egyre növekedett az emberek száma, beszélgetéseik és gesztikulálásuk egyre izgatottabb formát öltött. A falu bejáratánál, az iskola előtt összegyűlt embertömeg cselekedeteit már nem az ésszerű gondolkodás, hanem inkább a tömegpszichózis irányította, amelyet egyre élesebb érvek és kiáltások buzdítottak, és az összetartozás és kollektív erő érzése erősített (…) Körülbelül száz ember a községen kívül, a schwartsovski fűrésznél gyülekezett azzal a céllal, hogy megállítsák az érkező papokat és lebeszéljék őket a templomszentelésről. (…) A templomszentelésre kocsin érkezett Grosz Antónia is két lányával. A tömeg őt sem akarta beengedni a faluba. (….) Ekkor már a bajonettes csendőrök léptek közbe és elkezdődtek az első szóváltások, amelyek eredménye a fegyverek megtöltésére kiadott parancs volt. „Nem félek, lőjetek!” kiáltotta Anna Fullová az egyik csendőrnek. „Ne féljetek, nem lőhetnek”, kiáltották mások. Gyalog és a csendőrök védelme alatt Groszék végül eljutottak Csernovába, a templomszentelést viszont hiába várták.
Ezen konfliktusok után Ján Ladický csendőrparancsnok, járási őrmester felszólította a fűrésztelepnél levő csoportot, hogy térjen vissza Csernovába. Lehet, hogy ez is egyike volt azoknak az okoknak, amelyek miatt az események folyása tragikusan ért véget. Egy kisebb számú embercsoport találkozása az érkezőkkel, méghozzá egy nyitott úton, valószínűleg kevésbé lett volna konfrontatív és egyáltalán nem kellett volna közvetlen fizikai kontaktusba torkollnia. Eközben a csoport egy lényegesen nagyobb tömegbe vegyült, amely a faluba vezető sokkal szűkebb úton állt és hermetikusan lezárta a bevezető utat. (….) A tömeg előtt felsorakoztak a csendőrök és megakadályozták, hogy az emberek kijöjjenek a faluból. Az indulatok a tetőfokra hágtak (…) Stollová mézeskalácsos, aki a jó üzlet reményében érkezett Csernovába, egyáltalán nem jutott be a faluba…az embertömeg megragadta a szekér rúdját, az majdnem az árokba borult és a lóval együtt tolták visszafelé (…) Bár két csendőr megmentette a szegény árust és vagyonát, a fenyegetésekkel telített légkör végleg elkedvetlenítette a mézeskalácsost, aki inkább visszatért Rózsahegyre. (…) „A csendőrök ezalatt 9-tagú kordont alkottak és érezhető feszültséggel vetették el a tömegből érkező szóbeli támadásokat: „Leforrázunk titeket! Nem engedünk zsidó papokat a faluba! “ A számbeli fölénnyel, valamint az olyan érvekkel, hogy a csendőrök nem lőhetnek csak úgy, a semmiért, nőtt az emberek bátorsága. Olyan felkiáltások is elhangzottak, hogy a puskák csak vaktölténnyel vannak megtöltve. (…) Valamivel tíz óra előtt a tömeg felzúgott: „Már jönnek!” Rózsahegy felől két kocsi közeledett. Az elsőn Pereszlényi Zoltán alszolgabíró és Buzy János állatorvos (akit Pereszlényi teljesen véletlenül vett fel a kocsijára) érkezett, a gyeplőt Jozef Protsch kocsis tartotta és mellette Jozef Veverica hajdú ült. A másik kocsin ült Pazúrik liszkófalui dékán, Fischer rózsahegyi adminisztrátor, František Hanzélyi ludrovi adminisztrátor és Kalocsay Izidor rózsahegyi katechéta. Velük együtt érkezett id. Jozef Chládek a rózsahegyi plébánia orgonistája és Fraňo Mrmaj templomatya. A kocsit Michal Chovanec vezette. „Már jönnek!” visszhangzott a tömegből. A kocsik a falu felé fordultak, és valószínűleg teljes sebességgel a házak közé hajtottak volna, ha a lovak közvetlenül a tömeg előtt nem visszakoztak volna és nem álltak volna meg. Ami ezután következett, egy percig sem tartott. (…) az események párhuzamosan, ellenőrizhetetlenül és spontán zajlottak. A kocsik visszafordítására csak nagyon kevés idő volt, de amikor a kocsis ostora a lovakat ütötte, melyek felágaskodtak, hogy áttörjék az emberi gátat, amikor az ostor az első kocsi közvetlen közelében álló falusiakra sújtott, akkor az események már a tragikus végkifejlet felé vették az irányt.
A csendőrök bajonettekkel „tisztogatták” a kocsik körüli területet és az embertömeget igyekeztek minél távolabb szorítani, hogy a kocsik számára szabaddá tegyék az utat a faluba. A kiszorított emberek egy része Juraj Demko háza mögött megkerülte az összetűzés helyszínét és visszatért a községi útra, ezúttal a két kocsi és a csendőrök háta mögött. A kocsik így teljesen körül lettek zárva és nem volt lehetőségük megfordulni a visszavonuláshoz. Ez még inkább növelte a feszültséget a körülzárt csoportban. Pereszlényi szolgabíró felállt a kocsin és utasította a hajtót: Előre! Csak előre!
Az emberek lármája, a kocsik számára helyet teremteni akarók hiábavaló igyekezete és az ostorcsattogás miatt a lovak megijedtek, és ágaskodni kezdtek. Néhány falusi megragadta gyeplőjüket és a szekérrudat. Erre Veverica hajdú leugrott a bakról és egyiküket, Jozef Demkót, fejbe ütötte és az a földre esett. Ekkor már a levegőben suhantak az első kövek. Az átláthatatlan helyzetben elhangzott Ladický őrmester lövésre utasítást adó parancsa. Eldördült a sortűz és rögtön további lövések hallatszottak. Mindenkin eluralkodott a rémület és megkezdődött a fejetlen menekülés. A földön csak a halottak és sebesültek maradtak.
A lövések után a falu lakossága szétszaladt a házak között, a földön fekvő emberek jajgatása a nők és gyermekek sírásával keveredett. Mindkét kocsi gyorsan megfordult a hirtelen felszabadult területen és halálra rémült utasaikkal Rózsahegyre robogtak.“
Holec, Roman: Tragédia v Černovej a slovenská spoločnosť [A Csernovái tragédia és a szlovák társadalom]. Matica Slovenská, 1997.

Az esemény utóléletéhez hozzátartozik, hogy Hlinka (aki a sortűz idején Morvaországban járt előadókörúton) nem sokkal az eset után bevonult a szegedi csillagbörtönbe, hogy 2 éves büntetését letöltse. Miután 1909-ben szabadult visszakapta a rózsahelyi plébániát, majd Párvy püspök megbízásából ő végezte el a csernovái templom 1907 meg nem valósult felszentelését.

„A csernovái hívők akarata ellenére, akik azt kérték, hogy a templomot földijük szentelje fel, az egyházi elöljáró, aki szintén a magyarosítást szolgálta, saját elképzelése szerint döntött. 1907 októberében a templom felszentelésére érkezett Csernovára, s a kíséretében lévő csendőrök a védtelen hívők közé lőttek. A magyar csendőrök 15 helybéli lakost öltek meg, sokat pedig megsebesítettek. A vérengzés azonban kevés volt, ezután következett a véres ünnep több mint 30 résztvevőjét a vádlottak padjára ültető bírósági tárgyalás.”
Ferko, Marsina, Deák, Kruzliak: Starý národ – mladý štát
Litera, Bratislava, 1994, 86 p.

„A legéleterősebb a magyar csendőrökről szóló mítosz. Anélkül, hogy feltárnának az összes ilyen megállapítás leegyszerűsítését, Csernovában szlovák származású csendőrök végezték munkájukat. Községi illetőségüket az egyes liptói községek árulták el, mindenki szlovákul beszélt… Szlovákokat vagy magyarokat csinálni belőlük azonban ahistorikus és nekik, mint Magyarország állampolgárainak nem voltak ilyen problémáik. Az agresszivitásáról híres Jozef Veverica szolgabírói hajdú, aki jelentős mértékben hozzájárult a felgyülemlett feszültséghez, a vádeljárás folyamán elutasította a tanúskodást, mivel két vádlottal rokoni kapcsolatban állt.“
Holec, Roman: Tragédia v Černovej a slovenská spoločnosť [A Csernovái tragédia és a szlovák társadalom]. Matica Slovenská, 1997.

„ Az egész ügy háttere azonban kétségkívül a kormányzati és a magyar néppárti felvidéki nemzetiségi politika, illetve a szlovák mozgalomban kialakult radikális csoport közötti konfrontációra vezethető vissza. Az 1906. évi parlamenti választások relatív szlovák sikere, a verbói, nagyszombati, szakolcai, rózsahegyi stb. választások kíméletlensége után ez a konfrontációs vonulat a koalíciós érában folyamatosan felerősödött.
Az adott esetben a felelősség elsősorban a rózsahegyi főszolgabírói hivatalt és Pazúrik esperest terhelte, … A másik oldalon felelősség terhelte Hlinkát is, hiszen a templomszentelés dolgában végig kétértelmű magatartást tanúsított, s nem igyekezett szülőfalujában rokonai és hívei révén nyugalmat teremteni.”
Szarka L.: 169 p.