Miért ne lehetne közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni?

jan 18, 2016 by

Vajda Barnabás

Miért ne lehetne közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni?

(EE_2007/4. szamara leadva)

 

Kulcsszavak: közös magyar-szlovák történelemkönyv, kölcsönös tankönyvanalízis, történelemdidaktika, ténytisztelet, forráselemzések didaktikus feladatokkal.

 

Tudós és tisztelt Jakab György kollégánk, akivel nem egy alkalommal volt módunk beszélgetni-vitatkozni a történelemtanítás ügyes-bajos dolgairól, remek vitakozó kedvű gondolatmenetet tett közzé nemrég arról, vajon lehetséges-e közös magyar-szlovák történelmekönyvet írni. (1)

Az előzményekhez tartozik, hogy különböző fórumokon évek óta – az én tudomásom szerint 1996-tól, tehát több, mint egy évtizede – dédelgetjük a ,,közös történelemkönyv” gondolatát. Az ötlet azonban korábbra nyúlik vissza. Én határozottan emlékszem, hogy Viliam Kratochvíl, a pozsonyi Komenský Egyetem akkori adjunktusa (azóta docense) és több történelemtanár-generáció didaktika-mestere fölvetette nekünk, az ő történelemdidaktika szemináriuma tagjainak, egy olyan modern szemléletű didaktikai segédeszköz tervét, amely a szlovák-magyar megbékélésnek is segédeszköze lehet. Az elképzelést a Szlovákiában alalult Történelemtanárok Társulása is felkarolta; Simon Attila elnök és Kovács László, a társulás oszlopos tagja több helyen és többször is szerveztek a témában találkozókat, összejöveteleket. Az elképzelés a Somorján megalakult Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatójának, Tóth Károlynak is megtetszett: 1997/1998 környékén a projekt bekerült az intézet hivatalos tervébe. Azt nem tudom, az államközi szlovák-magyar történész vegyesbizottság mióta tartja napirenden a kérdést, de azt igen, hogy mind Szarka László, mind Peter Zelenák régebb óta tudnak a tervekről, sőt. A csoport tagjaként, középiskolai (Adelaida Mezeiová) és egyetemi oktatóként (Dušan Škvarna), egyfajta szorgalmi önszerveződésként (magunkat nem hivatalosan tanári munkacsoportnak nevezve) 1999-2002 között viszonylag aktívan kerestük a megoldás útjait.

Jakab György Iskolakultúra-beli írása igen pontos elemzés a jelenlegi haszontalan helyzetről, amikor ott tartunk, hogy a magyar-szlovák közös történelemkönyv ötlete ,,a bármikor elővehető megoldandó feladatok polcán alussza álmát a következő riadóig” (Jakab 2007, 38.). Igaza van, hogy mennyire tisztázatlanok az elképzelések, mennyire kiforratlanok az elméleti megközelítések, és mennyire hiányzik a lehetőségek, az igények és a realitások pontos felmérése. Tökéletesen fogalmaz akkor is, amikor azt mondja, hogy bármiféle projekt (amelynek egyes részfeladatait az önkéntes tanári csoport már évekkel ezelőtt elvégezte – erre még visszatérünk) csak akkor lehet eredményes, ha adottak a társadalmi és pedagógiai feltételek: szükséges pl. a közös történelem tényének elfogadása, kell a két nemzetben együttműködési akarat, kellenek szimbolikus gesztusok, kell, hogy legalább az együttműködők csoportja képes legyen feladni a nemzetközpontú történelemoktatás elvét stb., és különben is, a mintánkul szolgáló német-francia közös tankönyv is több évtizedig érlelődött, tökéletesedet, míg végre tavaly napvilágot látott (2). Több dologra, mint pl. a nemzeti alapú történelemtanítás vallásos arculatára, a magunkról kialakított torz önképre, a történelmi gúnyába bújtatott relativizált erkölcsi világra, az alig burkolt ellenségkép-teremtésre stb., meg az ezekre alapozott történelemtudás pszeudo-jellegére egyszerűen Jakab György mutatott most rá elsőként szisztematikusan és nyilvánosan.

Kitűnő gondolatmenete ellenére Jakab György írásában adós marad a válasszal, és nem mondja ki, hogy igenis, közös történelemkönyvet lehet írni. Tanulmányának első részében a következő konklúzióig jut el: ,,Az így felfogott közös történelemkönyv újdonsága tehát legfőképpen az lenne, hogy a korábbi egyszempontú – vagy a >>magyar igazságot<<, vagy a >>szlovák igazságot<< tartalmazó – tankönyvi bemutatást a kétféle >>igazság<< párhuzamos ismertetése váltaná fel, illetve, hogy a jelenleginél nagyobb ténytiszteletet tanúsít” (Jakab 2007, 39.).

E helyzetértékeléssel szemben én úgy vélem, sem a probléma valóban bonyolult, soktényezős jellege, sem más akadály nem torpanthat meg bennünket – különösen az nem, hogy az aktuálpolitika egén éppen milyen csillagállást látunk. Meggyőződésem, hogy a szakmai munkának az elérhető cél tudatában folytatódnia kell, mert a szakmai: történészi, s még inkább történelemtanári-történelemdidaktikai műhelyekben fokozatosan körvonalazódik valamilyen a megoldás.

Ennek alapja az volna, hogy nem témákban gondolkodnánk, hanem új módszerekben, eljárásokban, új megközelítéskben. Ezt kiváló kollégánk is felteszi (írása második felében), de csak sugallja, s nem mondja ki, hogy az eddigi kísérletek azért voltak kudarcra ítélve, mert a hagyományos történelmi-tudományos paradigmákhoz ragaszkodva nem gondoltunk a didaktikai megújulás lehetőségeire. Más szavakkal: miután közös problémáink ismertek (pl. azt mindenki érzi, hogy főleg a 19-20. század feldolgozásakor szaporodnak a gondjaink), azért nem jutottunk előre, mert nem tudtunk módszertani paradigmát váltani. Jakab György nagyon jól tudja, utal is rá, hogy a francia-német közös történelemkönyv (3) alapját a német történelemdidaktikai iskola képezi, amely a 60-as évektől merész lépéseket tett: képes volt szakítani a (nálunk máig uralkodó) statikus, ismeret- és nemzetközpontú iskolai történelemszemlélettel; ehelyett nemzetközi kontextusba (EU-integráció) helyezte magát, egyúttal a tanulók aktivitására és bevonására kezdett alapozni, ami által a klasszikus ismeretátadó iskolai megközelítéseket foglalkoztatásra és készségfejlesztésre épülő technikákkal váltotta fel.

Derülátásom egyik oka, hogy 2002. április 5–6-án egy magyar-szlovák munkacsoport lefolytatott egy fontos előmunkát. Ezen a Piliscsabán tartott minikonferencián, ahol a résztvevők: Viliam Kratochvíl (Komenský Egyetem, Pozsony), Michal Lászik (Szlovák Gimnázium, Szarvas), Adelaida Mezeiová (Gymnázium Metodova, Pozsony), Jakab György (Állami Művelődési Intézet), Kovács László (Pázmány Péter Katolikus Egyetem), Ábrahám Barna (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) – egy négyoldalú és sokszempontú szakmai tanácskozáson részletes elemzést adtak a másik fél jelenlétében és füle hallatára a Szlovákiában ill. Magyarországon megjelenő történelem tankönyvekről, beleértve a Magyarországon szlovák nyelven ill. a Szlovákiában magyarul megjelenő történelem tankönyveket is. (4) A megbeszélés után a csoport – céljaink szempontjából biztató részeredményként – egy elemzést ill. ajánlásokat fogalmazott meg, amelynek tömör kivonata a következő.

 

A 2002-es piliscsabai közös tankönyvanalízis főbb tanulságai

  1. Alapvető fontosságú, hogy a szlovák és a magyar történelemben folyamatosan jelen lévő, nagy számú hasonlóság mellett igen lényeges különbségek figyelhetők meg. E két ellentétes, de egyszerre ható tényező eredményeként országaink történelemtankönyv-írása között komoly hangsúly- és nézőponteltolódások vannak. Amíg pl. a középkori történelemben csak elvétve jelentkezik probléma, addig a 19. század második felétől szétválik népeink történelme, s ettől kezdve tankönyveink az etnocentrizmus jegyében szinte kizárólag csak az egyik ill. másik nép történelmi eseményeit taglalják.
  2. A másik/szomszéd nép ignorálásán túl tankönyveink legkárosabb vonása a

történelmi valóság elferdítése, indokolatlan felnagyítása, vagy a felsőbbrendűség és az önmagasztalás jelenségei. Törekednünk kell, hogy mind a tankönyveinkből, mind mindennapi tanári gyakorlatunkból kiiktatódjék a másik nép megalázása, az előítéletes gondolkodás, a más népek, népcsoportok történelme ellen irányuló elfogultság.

  1. Piliscsabán közösen állapítottuk meg, hogy a 21. század igényeinek megfelelő modern közös történelemtankönyv felülemelkedik a nemzeti elfogultságon, s helyette speciális szakmai és didaktikai feltételeknek tesz eleget. Módszertani szempontból azokat a tankönyveket tartjuk a legmegfelelőbbnek, amelyek sokszempontúságra és a hiteles történelmi források ütköztetésére épülnek. Ebben a nézetünkben több, általunk fontosnak tartott dokumentum is megerősít bennünket. A Magyarországi Történelemtanárok Egylete 1993-as állásfoglalása szerint ,,törekedni kell annak megértetésére, hogy egymással szembenálló nézetek is végiggondolhatók, megérthetők és átélhetők” (5). Ugyancsak a sokszempontú megközelítést szorgalmazza a Szlovákiában kidolgozás alatt álló új típusú érettségi, és erre szólítanak fel az Európa Tanács irányelvei, pl. az Ajánlások a történelemoktatáshoz a 21. században című dokumentum. Ez utóbbi megállapítja: ,,A történelemoktatásnak a demokratikus Európában lehetővé kell tennie, hogy a tanulókban kialakuljok a történelmi információk felelős és kritikus analízisének és interpretálásának intellektuális képessége. Ennek formája lehet a dialógus, a történelmi bizonyítékok gyűjtése, valamint a multiperspektivikus nyílt párbeszéd, főként az ellentmondásos és érzékeny kérdéseket illetően” (6).
  2. Georg-Eckert-Institut sokéves tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a tankönyvek leíró/magyarázó részében a szerzőknek nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy a történelem nem más, mint emberek által összeállított és interpretált múltbeli események halmaza, amely igen sokféle kölcsönhatás eredményeként alakult ki. Mivel a benne szereplők véleményét, viselkedését és tetteit különböző okok és célok befolyásolják, végső soron a történelem alakulása az eltérő emberi szándékok eredménye.
  3. A történelemtankönyv-szerzőknek óriási a felelősségük, képesek-e eliminálni a hagyományos ellenségképhez vezető negatív előítéleteket és sztereotípiákat, vagy ellenkezőleg, fenntartják-e, megerősítik-e azokat diákjaikban. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy mind magyar, mind szlovák oldalon léteznek olyan tankönyvek, amelyeknek szerzői a ,,mi” és az ,,ők” elfogadhatatlan dichtómiájában gondolkodnak, s ez természetszerűleg vezet a hagyományos ellenségkép kialakulásához. Tiszteletben tartjuk minden szerző jogát, hogy szabadon eldöntse, tankönyvében milyen irányvonalat követ vagy miféle szellemiséget sugall, azonban tankönyveinknek fontos kritériuma mások nemzeti identitásának tiszteletben tartása is.

A piliscsabai dokumetum további részében ajánlásokat tett magyar és szlovák történelemtankönyv-szerzőknek. Eszerint kívánatos, hogy a történelemtankönyv-szerző…

  1. a) a történettudomány aktuális ismereteiből induljon ki;
  2. b) ne csak ,,elmesélője“ legyen a történelmi eseményeknek, hanem önálló gondokodásra is serkentse a tanulókat;
  3. c) legyen képes kontrollálni saját értékeléseit és álláspontját, valamint vesse alá állításait ugyanazoknak a racionális kritériumoknak, amelyekkel a történész saját munkáját ellenőrzi;
  4. d) figyelmeztesse a tanulókat, hogy a tankönyvbeli értékelések és álláspontok korlátozott érvényűek;
  5. e) legyen képes a múlt esményeit több nézőpontból, azaz multiperspektivikusan megítélni;
  6. f) legyen képes a különböző nézőpontokat írott és képi történelmi forrásokkal alátámasztani, amelyek között ellentmondásosak, egymásnak ellentmondók is vannak;
  7. g) legyen tudatában annak, hogy számos, a történelmi eseményekről korábban tett nyilatozatnak, értékelésnek, kommentárnak nem a leíró szövegben, hanem a dokumentumgyűjteményben a helye;
  8. h) összességében álljon ellen annak, hogy munkájában a történelem úgy jelenjen meg, ,,mint egy fekete-fehét kép, melyet csak minimális szín tesz kontrasztossá“ (Karl Popper, 1995).

A piliscsabai konferencia (eredeti változatában sokkal bővebb) elemzései és ajánlásai A történelemtankönyvek elemzésének elméleti háttere címet kapták. És noha sajnos kötetbeli kiadására nem akadt pénz, tudomásom szerint – nyilván kibővítve a többi résztvevő elemzésével – eljutott a szlovák-magyar történész vegyes bizottság asztalára is.

Elvi síkon szerintem a közös történelemkönyvünknek tükörként kell működnie, metaforikus tükörként kell működnie. Ami két fontos dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy mindkét népnek lehetőséget kell kapnia, hogy önmagát (s emellett a másik népet) lássa benne. Másrészt viszont úgy kell tükörként működnie, hogy mindkét nép a maga pőre valóságát lássa, saját maga több- és sokszínűségét, változatosságát stb., benne hangsúlyosan saját hibáival, hendikepjeivel stb.

Gyakorlati értelemben a magam részéről a létrehozandó magyar-szlovák közös történelemkönyvet foglalkoztató jellegű segédtankönyvként képzelem el, amelyben a legnagyobb hangsúlyt a közös nyelv kapja, miközben közös nyelv alatt nem a linguát, hanem a korszerű didaxis közös nyelvét értem. Ez volna az én válaszom Jakab György kulcskérdésére (ezt is ő vetette föl eddig a legrelevánsabb módon), hogy ti. mi legyen az elképezelt tankönyv műfaja. Ha van igazság abba, hogy (a helyes történelmi ismereteken túl!) mindkét oldalon a másik helyzetébe való beleérző képesség hiányzik, akkor véleményem szerint a leghatékonyabbak a konfrontatív történelemtanítási eljárások volnának. A téma nemzetközileg elismert szakembere, Dárdai Ágnes a Nemzetközi Történelemdidaktikai Társaság innovációs (Youth and History című) projektjére hivatkozva mutatott rá, hogyan járulhatnak hozzá a kontroverz források annak a hiányosságnak a kiküszöbölésére, hogy ,,a megkérdezett fiatalok döntő többsége sem készséget, sem szándékot nem mutatott arra, hogy a múlt embereit, tetteit, viszonyait, értékeit az adott kor és környezete feltételeiből vezesse le és értelmezze” (Dárdai 2002, 36.), azaz sem a történelmi gondolkodás, sem alapvető empátia nem alakult ki bennük.

Mivel azonban a konfrontatív eljárások Szlovákiában egyelőre nem nagyon honosodtak meg, továbbá arra tekintettel, hogy a ,,jégtörést” valószínűleg célszerűbb óvatosabban kezdeni, a tervezett közös történelemkönyvnek minimálisan többforrású és többszempontú foglalkoztató könyvnek kellene lennie, amelynek a kutatás, a felfedezés és a nyitott értelmezés volnának a sarokkövei. E helyütt csupán jelezni van módom néhány tematikai és didaktikai lehetőséget. Fölvethető, és földolgozásra-elemzésre alkalmas probéma lehet pl. az egyes tanönyvek által közölt adatsorok az első Csehszlovák Köztársaságban élt szlovákok és magyarok számáról:

a),,az 1921-es népszámlálás szerint 1 910 000 szlovák és 745 000 magyar” (7);

b),,kétmilliónyi szlovák […] mintegy egymillió magyar” (8);

c),,1930: 2 224 983 szlovák, 571 988 magyar” (9).

Vagy: ami miatt sok történész fél a 20. századról tankönyvet írni, s ami a deskriptív talajon álló tankönyvszerző számára roppant nehézzé teszi az ,,értékelést” vagy az ,,objektív bizonyítást”, az a történelemdidaktikus számára maga a módszertani paradicsom. A korszak mérhetetlen mennyiségű forrása-dokumentuma (tárgyi, írott, többféle képi stb.) nemhogy gondot okozna, hanem ellenkezőleg, arra a nyitott értelmezési mezőre tár kaput, hogy gyakran az objektív értékelés lehetetlen, mert alig van jelenség, melynek az ellenkezőjére ne akadna példa. Ezen is alapul egyébként a holokauszt-oktatás módszertanának megújulása, és ugyanez visz minket egy további lehetőség, a közös történelmi esettanulmány-készítés mint modernebb eljárás fel. (10) Az empatikusabb történelmi gondolkodás elsajátításában további konszolidáló segédeszköz lehet a nemzeti dimenzió más, nagyobb dimenzióval való helyettesítése. Miért ne lehetne az 1848-as események feldolgozásába bevonni a harmadik érintett felet, az osztrákokat, vagy miért ne lehetne más problémás ügyekhez is segítségül hívni a világtörténelmi eseményeket? Több szakember ír ugyanis arról, hogy pl. Németországban a belső történelmi konfliktusok kezelésének eredményes módja volt a nemzetközi kapcsolatok hangsúlyozása. (Ld. pl. Pingel 2000 több tanulmányát, ill. Mátrai 2002, 61.)

A hosszas példatár helyett inkább Falk Pingel alapvető véleményét idézem: ,,Kelet-Európában úgyszólván nem léteznek plurális és multiperspektivikus tankönyvek. Az itteni történelemkönyvek lezárt történelemfelfogást kínálnak, események és személyiségek sorozatát, melyek s akik a leíró szövegben mind egyforma súllyal jelennek meg, és céljuk, hogy elmélyítsék a történelem homogén, csak egy nemzetre vonatkozó elsajátítását. Ezek a könyvek a forrásokat csak válogatva és rövidítve közlik, azt sem azért, hogy ellenkező álláspontot képviseltessenek vagy ellenőrizzenek, hanem azért, hogy segítségükkel a szerzők alátámasszák önkényes szerzői magyarázatukat“ (11). A jó közös történelem tankönyv tehát nemcsak egy álláspontot tükröz, hanem olyan forrásgyűjteményként szolgál, amelyek között ellentmondók is vannak. A dokumetumok analízisét, összehasonlítását és értelmezését didaktikai kérdéseknek kell segíteniük, a forráselemzések célja pedig az, hogy a tanulókban az információk iránti felelős szkepticizmus alakuljon ki. Ellentétben pl. az ismeretátadó eljárással, ,,az ily módon konkretizált tanulmányi célok olyan munkafolyamatot tesznek lehetővé, amelynek során a tanulók saját kognitív stílusukat alkalmazhatják” (Kratochvíl 2004, 17.), ráadásul a szükséges operacionalizációs és taxonomizációs eljárások könnyedén elsajátíthatók a tanárok számára, ami szintén nem elhanyagolható szempont a projekt sikere szempontjából.

Egy ,,sima” leíró közös történelemkönyvvel ellentétben ezek a (nem győzöm hangsúlyozni: a legkorszerűbb történészi ismereteken alapuló) didaktikai eljárások valóban fejlesztenék nemcsak a tanulók intellektuális képességeit, hanem a történelemkritikai szemléletüket is, aminek segítségével képesek volnának adekvát kérdéseket föltenni, s meg tudnák állapítani az egyes történelmi okfejtések helytállóságát vagy hiányosságait – mert erre volna a legnagyobb szükség! Jakab Györggyel mélyen egyetértek abban, hogy – ahogy ő fogalmaz – ,,a nemzetcentrikus történelemszemlélet határait” mielőbb le kellene rombolni, és egyetértünk a nagyobb ténytisztelet kérdésében is, azzal a megszorítással, amit a fenti Ajánlások sugallnak, ti. hogy csak a tények közlésére nem lehet szorítkozni, mert a tények nem mindenkinek beszélnek önmagukért, ráadásul az előzmények és a következmények (a kontextus) figyelembe vétele nyilván minden érintett fél jogos követelése. A Georg-Eckert-Institut für internationale Schulbuchforschung nemzetközileg elismert vezetőjének nézetét azért is tartottam fontosnak fentebb idézni, mivel meggyőződésem, hogy a braunschweigi intézetet, az ő elméleti és gyakorlati tapasztalataikat mielőbb be kellene vonnunk a szlovák-magyar közös történelmekönyv munkálataiba. Optimális esetben egyébként – mivel egy többlépcső és türelmes folyamatot képzelek el háttérként – a foglalkoztató könyvet két bevezető/felkészítő alprojekt kísérné: egy a tanároknak (a ,,munkafüzethez” tanári kézikönyvnek kell készülne), egy másik projekt pedig magyarországi és szlovákiai, magyar és szlovák diákpartnereket kapcsolna be vegyesen. Ez lehetne a valódi párbeszéd: a tanárok és a diákok közös munkája, foglalkozásai és vitái. Amiről Jakab az ún. bartóki-modell értelmében így ír: ,,Ebben az esetben tehát formálisan nyilvánvalóan elkülöníthetünk magyar, ill. szlovák motívumoktat, de az igazi hangsúly egy idő után már a kölcsönhatásokon, a kulturális cseréken, a transzfereken van. Szerencsére ennek a szemléletnek megszületett a történetírói megfelelője is, amelyet az elmélet kidolgozói (Michael Werner, Bénedicte Zimmermann) keresztezett történetírásnak (histoire croisée) neveznek.” (Jakab 2007b, 115.)

            A piliscsabai szakmai alapozás csak az egyik oka a derülátásomnak. A másik ok az, hogy ma már van olyan szakmailag felkészült, sőt tapasztalatokkal rendelkező gárda a határ mindkét oldalán, melynek tagjai képesek fejlett történelemdidaktikai alapokon gondolkodni. Miközben sajnos a kapcsolatok megszakadás miatt nem nagyon tudjuk, milyen újabb ötletei vannak vagy lehetnek a csoport tagjainak, számos jel utal bizakodásra.

Úgy tudom, Szarka László, a MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója történészek egy csoportjával dolgozik olyan kölcsönös elemzéseken, amelyek első lépésként konstruktívan körüljárják a történelmi problémaköröket; az ő tudósi tekintélyük és szakmai rangjuk igen sokat segíthet az ügynek. Mivel azonban a legnagyobb problémagócok nem a történészek között, hanem a történelem iskolai megjenítésében rejlenek, véleményem szerint ez a terület igényli a nagyobb odafigyelést. Kovács László és Simon Attila azóta befejezték azt az általános iskolásoknak szóló tankönysorozatot, amely egyfajta minta lehet az érzékeny történelmi többszempontúságra, s ami miatt több nemzetközi konferencián példának állították be munkájukat. (Azóta már egy gimnazistáknak szóló tankönyvsorozaton próbálják alkalmazni ugyanezt.) Sajnálatosan lassan, de azért változik a szlovákiai érettségi rendszer, amely éppen nagyban Viliam Kratochvílnak köszönhetően fokozatosan életszerűbbé, gyakorlatiasabbá, elemzőbbé és forrásalapúbbá válik; arról nem is beszélve, hogy Kratochvíl docens a történelmi források modell-analízisének, valamint a karikatúra-elemzések nemzetközileg elsimert szakembere (ld. pl Kratochvíl 2004). Adelaida Mezeiová iskolájában 2005-ben egy ún. alternatív történelemoktatási modellt próbáltak ki, és ezt országos mintának ismerte el a oktatási minisztérium (13). Én magam kb. egy éve dolgozom egy olyan (terveim szerint kétnyelvű) didaktikai feladatsoron, amely a modern kori történelem témakörében konkrét és készségfejlesztésre irányzott aktivitásokkal járulhatna hozzá céljaink megvalósításához. Egykori piliscsabai jegyzeteimből úgy olvasom, Jakab György ott, Piliscsabán egy modulrendszerben megszervezendő közös tananyag tervét terjeszette elő, amelyről sajnos egyelőre nem sok részletet tudhatunk. (Tulajdonképpen ezért is lepett meg Iskolakultúra-beli kétkedő állásfoglalása a közös történelem tankönyv kérdésében.)

Az a tény, hogy Jakab György éppúgy, mint mások komolyan fontolóra vesznek megoldási lehetőségeket, valamint az, hogy évekkel később, még alaposabb elméleti felkészültség birtokában újból komolyan és nyilvánosan fölvetjük a problémát, számomra azt jelenti, hogy többen vagyunk, akik bízunk abban, hogy egy közös történelemkönyv hozzájárulhat a szlovák és a magyar közösség közti kohézió megteremtéshez.

Hivatkozások és szakirodalom:

(1) Jakab György: Lehet-e közös magyar-szlovák történelmekönyvet írni? Iskolakultúra,

  1. augusztus, 38-48. (a) és Iskolakultúra 2007. október, 105-117 (b).

(2) Histoire/Geschichte – Eurpoa ud di Welt seit 1945. Ernst Klett Schlbuchverlag, Leipzig, 2006. Histoire/Geschichte – L’Europe et le monde depuis 1945. Éditions Nathan, Paris, 2006.

(3) A közös német-francia tankönyv eredményességéről, használhatóságáról stb. egyelőre nagyon korlátozott ismeretekkel rendelkezünk. Egy nemrégi konferencián (Magyarságkép a közép-európai tankönyvkben a 20. században, Pécs, PTE Modernkori Tanszék, 2007. november 22-23.) Dr. Heike Matzing, a projekt egyik ismerője arról adott tájékoztatást, hogy a tankönyvet használó tanulók közül a franciák elégedettebbek, mint a németek. Ezt a tényt egyelőre annak tudják be, hogy a könyv inkább a francia, leíróbb és frontálisabb oktatási szisztémát követi, s kevésbé a változatos német történelemdidaktikai eljárásokat. Ez az egyelőre szisztemetikus hatásvizsgálatot nélkülöző nézet is azt sugallja, hogy a magyar-szlovák közös könyv esetében óvatosan kell bánni a legradikálisabb didaktikai eljárásokkal.

(4) A konferenciáról részletesen beszámoltam, ld. Vajda Barnabás: A 21. század igényei. Történelemtankönyvek margójára. Katedra, 2002. május, 20-21.

(5) Történelmetanárok Országos Konferenciája által a tárgyilagos történelemtanításáról elfogadott Állásfoglalásra. Budapest, 1993.

(6) Committee of Education (CC-ED) 24th meeting, Strassbourg, 1-3 October 2001, Room 9, Appendix to Recommendation Rec. (2001), 1. The aims of history teaching in the twenty-first century, 6th Paragraph. Az Európa Tanács Oktatási Bizottságának Ajánlások a történelem tanításához a 21. században c. dokumentuma.

(7) Történelem 4. Szerzők: PhDr. Dušan Kováč, DrSc, PhDr. Ivan Kamenec, CSc., PaedDr. Viliam Kratochvíl. Orbis Pictus Istropolitana, 1998, 17.

(8) A magyar nép története. 3. rész. Szerzők: Kovács László, Simon Attila. Lilium Aurum, 2000, 12.

(9) Slovensko v 20. storočí. Dejepis pre 9. ročník základných škôl. Szerző: Doc. PhDr. Róbert Letz, PhD. SPN, druhé vydanie 2000, 24.

(10) Erről ld. pl. Golnhofer Erzsébet: Az esettanulmány. Pedagógus Könyvek/Műszaki Kiadó, 2001.

(11) Az idézet forrását sajnos elveszítettem. Nagyon valószínű azonban, hogy az Európa Tanács által szervezett ,,Chances of coexistence in the Carpathian region in the 20th century” tréningsorozaton olvastam vagy hallottam Falk Pingeltől, Budapesten, 2001. október 2-7. között.

(12) Štátny pedagogický ústav, Bratislava. Alternatívny model vyučovania dejepisu na gymnáziu so štvorročným štúdiom. Posúdila a odporučila Ústredná predmetová komisia dejepisu ŠPÚ. Schválilo Ministerstvo školstva Slovenskej republiky dňa 28. 2. 2006 pod číslom CD-2006-2771/5676-1:092, „Alternatívny model vyučovania dejepisu na gymnáziu so štvorrocným štúdiom“, ako metodický materiál pre výučbu dejepisu na

gymnáziách so štvorročným štúdiom, s platnosťou od 1. septembra 2006. Bratislava 2005.

 

Dárdai Ágnes: Külföldi és magyar történelemtankönyvek európai integrációs képe. Iskolakultúra, 2002/1, 62-75.

 

Dárdai Ágnes: Történelemdidaktika és a kontroverzív történelemtanítás. In: Történelem tanítás módszertana – tanulmányok a 75 éves Szabolcs Ottó tiszteletére. Szerk. Nagy Péter Tibor és Vargyai Gyula. Országos Pedagógia Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2002, 34-43.

 

  1. Dárdai Ágnes: Történeti megismerés – történelmi gondolkodás. I. és II. kötet. A történelemtanári továbbképzés kiskönyvtára XLI. Budapest, 2006.

 

Erdmann, Elisabeth–Maier, Robert–Popp, Susanne: Geschichtsunterricht international/ Worldwide Teaching History/L’enseignement de l’histoire dans le monde.

Studien zur internationalen Schulbuchforschung, Schriftenreiche des Georg-Eckert- Institut, Band 117. Verlag Hahnsche Buchhandlung, Hannover 2006.

 

Mátrai Zsuzsa: A nemzeti identitás konfliktusai és az állampolgári nevelés. Iskolakultúra, 2002/2. szám, 52-65. oldal.

Pingel, Falk: The European home: representation of 20th centrury Europe in history textbooks. Council of Europe Publishing, 2000.

 

Kratochvíl, Viliam: Modely na rozvíjanie kompetencií žiakov. K transformácii vzťahu histórie a školského dejepisu. Acta Historica Posoniensia V, Bratislava, 2004.

 

Kratochvíl, Viliam: Multiperspektivita vo výučbe dejepisu. História 2006. november-december, 46-47.

 

The 20th century: an interplay of views. Council of Europe Publishing, 2002.

 

English Summary

Present polemical essay makes some reflections on György Jakab’s recently published essay on the issue of a ,,mutual Hungarian-Slovak history book”. The idea that a particular history book written simultaneously by Hungarian and Slovak experts could ease the tension between Hungarians and Slovaks, has been circulating among historians and history teachers on different levels on both sides for more than a decade. But despite the involvement of numerous experts on both sides (Viliam Kratochvíl, Peter Zelenák, Attila Simon, László Szarka, Adelaida Mezeiová, Dušan Škvarna and others), there has not happened much in this issue. As Jakab correctly states is, even the genre of the planned mutual history book has never been specified.

The author of this study shares the majority of György Jakab’s views, but in contrast with him his conclusions about the future possibilities of a mutual history book are more optimistic. Hist optimism origins from two main sources. First, from the evaluations of the events that have taken place since 2002, especially the Analysis and Recommendations of an international mini-conference in Piliscsaba (April 2002) when the participants had presented a four-lateral deep analysis of each others’s history textbooks used in Hungarian and Slovak schools in both countries. Second, Vajda sees some significant efforts that have been made by front line experts in history didactics (on both, Hunagarian ad Slovak sides), concerning Viliam Kratochvíl’s and Ágnes Dárdai’s didactical research activities, for example. He regards their results and especially the chages that have spread due to their efforts in teaching history in schools sufficient enough for a good foundation for a future ,,mutual Hungarian-Slovak history book”.

In Vajda’s opinion, a ,,mutual Hungarian-Slovak history book” should be a specific workbook supported by a teachers’ book. Apart form the most up-to-date historical knowledge, it would be based on more effective didactical methods such as multi-perspectivity and confrontation of different kinds of sources, while all activities would be done and understood in an open interpretation field. A supportive sub-project, involving Hungarian and Slovak students using the same history workbook would aslo be essential. The challenge of a ,,mutual Hungarian-Slovak history book” might seem rather high, and there is no guarantee for success. However, significant international experiences of the Georg-Eckert-Institut für internationale Schulbuchforschung, show that by patient work, focused knowledge and social support the target can indeed be reached.

 

Slovenské resumé

Esej je reakciou na nedávno publikovanú štúdiu Györgya Jakaba, v ktorej sa Jakab skepticky vyjadril k problematike tzv. spoločnej maďarsko-slovenskej dejepisnej publikácie. Plán dejepisnej knihy, korú by spoločne napísali maďarskí a slovenskí historici a učitelia dejepisu, koluje v odborných kruhoch už takmer jedno desaťročie. Avšak napriek účasti významných expertov na oboch stranách (Viliam Kratochvíl, Peter Zelenák, Attila Simon, László Szarka, Adelaida Mezeiová, Dušan Škvarna a ďalší), k nijakému prelomu v realizácii tohto plánu zatiaľ nedošlo. Podľa Jakaba doteraz nebol dokonca definovaný ani žáner plánovanej publikácie.

Autor eseje osobne súhlasí s prevážnou väčšinou Jakabových názorov. Na rozdiel od neho sú však jeho predstavy o možnostiach vydania spoločnej dejepisnej knihy optimistickejšie. Jeho optimizmus vyviera z dvoch hlavných zdrojov: v prvom rade zo záverov medzinárodnej minikonferencie (Piliscsaba, apríl 2002), ktorá bola venovaná ako vzájomnej, tak aj multilaterálnej analýze školských učebníc dejepisu používaných v oboch štátoch. Na tomto podujatí sa totiž účastníci dokázali spoločne dohodnúť na princípoch modernej učebnice dejepisu. Druhým prameňom autorovho optimizmu sú úspechy viacerých skvelých odborníkov na didaktiku dejepisu tak na slovenskej, ako aj na maďarskej strane. Radí k nim predovšetkým didaktickú školu Viliama Kratochvíla v Bratislave a Ágnese Dárdaiovej v Pécsi. Ich snahy, najmä v oblasti presadzovania moderných didaktických postupov v školskej výučbe dejepisu, autor eseje totiž pokladá za vhodný teoretický i praktický základ pre plánovanú spoločnú učebnicu.

Spoločná maďarsko-slovenská dejepisná kniha by podľa autora eseje mala byť špeciálnym pracovným zošitom, podporovaným metodickou príručkou pre učiteľa. Publikácia by sa mala zakladať na moderných didaktických metódach, predovšetkým na multiperspektivite a konfrontačnom charaktere rôznych druhov prameňov, ktorých interpretácia by mala byť otvorená pre rôzne interpretačné smery. Výzva napísať spoločnú maďarsko-slovenskú dejepisnú knihu sa môže zdať azda príliš náročná a navyše, nie je ani záruka, že sa úspešne naplní. Avšak medzinárodné skúsenosti, napríklad tie z braunschweigského Georg-Eckert-Institut-u für internationale Schulbuchforschung, nám jasne odkazujú, že trpezlivou prácou, koncentrovaním moderných didaktických poznatkov a s pomocou spoločenskej podpory sa aj slovenskí a maďarskí odborníci iste dokážu dopracovať k obojstranne prospešnej forme historickej kohézie medzi oboma národmi.

 

 

 

 

 

 

 

 

Related Posts

Tags

Share This

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük