A közös szlovák-magyar tankönyv szlovák szempontból

jan 18, 2016 by

Miroslav Michela

 

A közös szlovák-magyar tankönyv szlovák szempontból

 

A tankönyvek, az emlékezet és a szlovák-magyar viszony

Az iskolákban folyó oktatás a lakosság szocializációs folyamatának fontos része. A tanulók felé azoknak az iskola jellege által meghatározott standard ismereteknek és készségeknek az összességét továbbítja, amelyek segítségével is tájékozódnak a társadalmi életben. Ez a tény ugyanakkor az oktatás bizonyosfajta homogenizálásának az oka is. Az oktatási-nevelési folyamat során a tanulókban a társadalmi viszonyok szélesebb vagy szűkebb körű értelmezése szempontjából kulcsfontosságú állásfoglalások alakulnak ki. Ilyen szempontból az iskolákban – már az alapiskolától kezdődően – jelentős szerepet tölt be a történelemoktatás. A történelemtankönyvek a tanítási folyamat meghatározó eszközei. „Az edukáció konstrukcióját”, bizonyos modellt vagy forgatókönyvet jelentenek, amelyek segítségével a társadalom szabályozza az iskolai környezetben megvalósuló nevelést, s ezekben kódként az is helyet kap, hogy az arra illetékes személyek vagy csoportok milyen mozzanatokat tartanak fontosnak hangsúlyozni.[1] Ezáltal ugyanis jelentősen befolyásolják a lakosság kulturális emlékezetének az reprodukálását.[2] A tankönyvek a valóság partikuláris szerkezetének a terjesztői, a megválasztott irányítás eszközei. Tudományos, a társadalom által elfogadott időszerű információkat, értékeket és normákat továbbítanak. A történelem tanítása során tisztázódnak a szociális kategorizálással és konkrétan a mentális reprezentációval összefüggő „mi” – „ők” viszonyok.[3]

A 18. század végétől érdeklődés kezdett mutatkozni az egységes, tömeges, standardizált történelemtanítás iránt. Az ehhez szorosan kapcsolódó különleges jelenség volt a nacionalizmusnak, annak az ideológiának a kialakulása, amely a társadalom életének legfontosabb kategóriájának „a nemzet”-et tartja.[4] S éppen a tankönyvek váltak a „nemzeti múlt” újratermelőivé. Felkínálják a társadalom által elfogadott, ott elterjedt és pozitívan értelmezett események magyarázatának a kereteit. A társadalmi ellenőrzés rendszerének részévé váltak, amely a múlt egységes világképét volt hivatott kialakítani.[5] Mindezek mellett éppen a 19. században az egyre erősödő nemzeti mozgalmakat legitimalizáló törekvések „tudományos érdeknek” az eredményei a múlt egyes pontjainak eltérő magyarázatát kezdték visszatükrözni. Annak ellenére, hogy még nem is olyan régen, a posztmodern korszak jellegével kapcsolatban Nyugat-Európában nem számítottak arra, hogy a nacionalizmus mint jelenség a társadalomban olyan hosszú ideig jelen lesz, az 1989 után bekövetkezett események (pld. a Balkán véres konfliktusai) azt bizonyították, hogy a nacionalizmussal még hosszú időn keresztül számolnunk kell. Ennek a jelenségnek a posztkommunista országokban is máig jelentős befolyása van. Úgy tűnik azonban, hogy a nacionalizmus a közös Európa számára is óriási kihívást jelent.

A nemzetek olyan kollektív, cselekményképes szubjektumnak vannak „elképzelve”, amelynek megvannak a múltban lejátszódott történetei, ugyanakkor vízióval rendelkeznek a jövőt illetően. Ennek a „képzet közösségnek” (imagined community, ahogy megnevezte őket Benedict Anderson) az egyes tagjai azonosulnak az elismert „nemzeti attribútumokkal”, s ezekre mint rájuk vonatkozó jegyekre tekintenek. Ez az azonosulás váltja ki azt, hogy az egyes „nemzetek” képviselői többé-kevésbé érzelmileg kötődnek „nemzeti létükkel” kapcsolatos témákhoz. A történelem utólag rekonstruált mozzanatait ilyen szempontból úgy érzékelik, mint a „mi” (mi mint közösség), tehát az „én saját” (én mint egyén) győzelmeit és bukásait, amelyek minden esetben „velük szemben” (ők) történtek meg. Az adott csoport az ilyen azonosítás alapján reprodukálja a közös kánont, amely ugyanakkor megalapozza és alakítja (kollektív) identitásukat is.[6] A „nemzeti múltat” a „tragédiák” és „győzelmek” egymás utáni folyamata képviseli, amelyeket a különféle mítoszok, sztereotípiák, szimbólumok stb. is átszőnek. A múlt ezekben az elbeszélésekben a résztvevők konkrét ideologizált prizmáján keresztül ölt testet.

Magyarországon éppúgy, mint Szlovákiában, de a többi országban is megfigyelhető „a nemzeti múltra” irányuló fokozott érdeklődés, az a törekvés, hogy „megőrizzék”, és „továbítsák”, ugyanakkor állandó jellegű a történelem politikai instrumentalizációja is.[7] Ezek az trendek közvetlenül és közvetve is befolyásolják a történelemtanítást. A magyarországi iskolarendszerben a történelem a fontos tantárgyak közé tartozik. Ez abban is megnyilvánul, hogy a történelmet magasabb óraszámban tanítják, de abban is, hogy a diákok számára kötelező érettségi tantárgy.

Ez a tanulmány hat, jelenleg is gyakran használt történelmi tankönyv szövegének az elemzése eredményeként jött létre. A tanulmánynak már az említett ok miatt sem lehetett az a célja, hogy valamiféle „komplex értékelést” nyújtson. Nemrég hasonló elemzéseket készített például Július Alberty, Valéria Chromeková, vagy Szarka László is.[8] Tudatában vagyok annak is, hogy Magyarországon, Szlovákiától eltérően, a konkrét tankönyvek használatában liberálisabb gyakorlatot folytatnak. Nem törekszem azonban arra, hogy didaktikai szempontból részletesebben elemezzem az adott tankönyvek szövegét, sem arra, hogy a történelem tananyagának általános jellegét vagy tartalmát dolgozzam fel. Inkább már kanonizált interpretációjára fogok összpontosítani. Mindenekelőtt arra a kérdésre keresem a választ, hogy a megvizsgált szövegekben milyen módon vannak tematizálva a „szlovákok”, illetve a jelenlegi „Szlovákia területe”.[9] Mindezek mellett általánosan ismert tény, hogy Szlovákia/a Felvidék történelmét a szlovák és a magyar narratívákban különbözőképpen (sokszor egymással szöges ellentétben) beszélik el. Ezeket az egymástól eltérő értelmezéseket gyakran „szlovák” vagy „magyar” szemléletként szokás feltüntetni, és jelentős szerepet játszanak a történelem értelmezésében minden társadalmi szinten, a szakmaitól, a politikain át a laikus ig. A közös múlt az egymással versengő nemzeti ideológiák áldozatává vált.[10] Visszont a „magyar” önkép az „osztrákkal” szemben fogalmazódot meg, miközben a „szlovák” pedig épp a „magyaral” ál szemben.[11] Ennek a konfliktusnak az állandó reprodukálása eredményezte azt az „ellenségképet,” amely Szlovákiában még napjainkban is a veszélyeztetettség érzetét kelti. A szlovák-magyar vagy a magyar-szlovák viszonyban az egymásnak ellentmondó értelmezések tehát a modern nacionalizmus termékei. Gyökereik egészen az elmúlt évszázadokba nyúlnak vissza, miközben nem a nemzetté válás hosszan tartó folyamatáról van szó, amely a szlovák narratívában mint „ezeréves elnyomás” és „megszabadulás” reprezentációkban kerül felszínre, hanem inkább egy olyan jelenségről, amely a modernizálódás folyamatában alakult ki.[12]

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni az első világháború hatására bekövetkezett eseményeket, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, illetve a „nemzeti államok” létrejöttét, amelyek fontos tényezői voltak, és alapvető módon meghatározták a múlt institucionalizált magyarázatát.[13] Ezen a téren is szemben áll néhány, egymásnak ellentmondó magyarázat. Különösen nagy terhet jelent a „trianoni trauma” néven is ismert problémakör, amely mind a magyarokban, mind azok szomszédaiban súlyos traumát vált ki.[14] Ez a téma a régió állandóan „élő” és „éltetett” feszültségforrása. Mindezek mellett a 20. században mind a mai Szlovákia területén, mind Magyarországon néhányszor átdolgozták a történelemtankönyveket, újrafogalmazták a múlt értelmezését, és mindez szorosan összefüggött a pillanatnyi politikai légkörrel. Korunkban azonban Magyarországon is és Szlovákiában is a demokratikus politikai rendszer vált uralkodóvá, amelyben bizonyos általánosan elismert értékek mellett a múlt értelmezésében a nézetek pluralitása is felszínre került.

 

Néhány magyarországi történelemtankönyv elemzése

A vizsgált középiskolai történelemtankönyvek az olvasónak nagy mennyiségű információt nyújtanak, elsősorban a politikatörténet területéről. Már megszokott módon egymással párhuzamosan vizsgálják az egyetemes történelmet és Magyarország/Magyar királyság történetét. Annak ellenére, hogy ezen tankönyvek szerzői könyveik bevezetőjében kihangsúlyozzák, hogy új szemléletet képviselnek, véleményem szerint lényeges változások a tananyagban való tájékozódást elősegítő szemléltető szövegek, képek, térképek vagy statisztikai adatok kibővítésében és átdolgozásában tapasztalhatók.

A legkényesebb kérdések egyike, amely lényegesen befolyásolja a tárgyalt korszak általános történelemképét, a fogalomapparátus. Ez sok esetben még a hivatásos történészek számára is komoly kihívást jelent. Vitathatatlan, hogy a különféle szakkifejezések és megnevezések használata során feltétlenül szükséges, hogy ezek jelentése éppúgy, mint az őket körülölelő szövegrészek jelentése világos legyen. Például a „nagy háború” és az „első világháború” kifejezések kettőssége, illetve az olyan nem kellően tisztázott megnevezések, mint a „Felső Magyarország”, „Felvidék”, „Szlovákia”, és „Észak-Magyarország” zavarják a szövegértést.[15] A szavak pontos jelentésének megértése elsősorban akkor bír nagy fontossággal, hogyha az adott kifejezéshez több, gyakran egymással szemben álló jelentés is társulhat. Ezért az elemzett kérdéskörrel kapcsolatban rámutatok néhány hasonló kifejezésre.

Mint ahogy az a bevezetőből is kitűnik, a legfontosabb szakkifejezés, amelyre fel akarom hívni a figyelmet, a „nemzet” szó. A vizsgált szövegekből nem tűnik ki egyértelműen, mit is jelölnek a szerzők az említett kifejezéssel. Mindez annak ellenére igaz, hogy a szerzők felhívják a diákok figyelmét a „modern nemzet”, valamint annak „elődje” közötti különbségekre. A szóban forgó szövegben főleg olyan kifejezéseket találunk mint „nép”, „nemzet”, „magyarság”. Aránylag gyakran előfordul az is, hogy ezeket a nagyon lényeges kategóriákat a szerzők nem használják következetesen, s ennek az a következménye, hogy jelentésükben gyakran fedik egymást. Például a Száray-féle tankönyv, amely szlovák nyelven is megjelent, a „nemzet” („národ”) kifejezés mellett használja a „nép” („národ/ľud”) kifejezéseket is. Ennek a tankönyvnek az újabb magyar nyelvű változata a „nép” kifejezést alkalmazza, miközben a néphez/nemzethez való tartozást az alábbi három ismérv határozza meg: a nyelv, a hagyományok és az identitástudat, ami önmagában is félrevezető.[16] Ebben a szövegrészben figyelmemet már a „Nagy-Morva Birodalom” kérdésköre kötötte le, amelyet a szlovák nemzeti mitológia „aranykor”-nak tematizál. Száray Miklósnak a magyarországi szlovák gimnáziumok számára kiadott tankönyve ezzel a tananyaggal aránylag nagy terjedelemben foglalkozik (hat oldalon). Ezzel szemben a magyar nyelvű középiskolák számára kiadott tankönyv újabb változata ennek a témakörnek sokkal kisebb figyelmet szentel, s az olyan témakörök, mint a „nyitrai fejedelemség”, vagy „Pribina” személye a tananyagból lényegében kimaradtak. Az említett arányosság (aránytalanság) azonban valószínűleg az eltérő címzettek miatt változott meg. A tankönyv szlovák nyelvű változatában azonban a szerző didaktikai célkitűzését már az első látásra is észrevehető stilisztikai és helyesírási hibák zavarják meg. Száray felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a „Nagy-Morva Birodalom” témakörében a történelem összefonódik a politikával és „az itt élő népek nemzeti tudatával”. Arra is magyarázatot ad, miért van ez így. Utal a 18-19. századi nacionalista befolyásokra, amikor a népek visszafordultak „nemzeti történelmükbe”. A Száray által megírt szövegben azonban bizonyos következetlenségek is felfedezhetők, amikor ahelyett, hogy általánosan jellemezné a modern nacionalizmust, azt állítja, hogy a „szomszédos nemzetek/etnikumok” a fejlettebb magyaroktól eltérően erősebben kötődtek nemzeti mitológiájukhoz. Például: „Azoknak a kialakulófélben levő nemzeteknek a tudatában, akik nem rendelkeztek saját állammal (államisággal) és saját gazdasággal, öntudatuk formálódása során első helyre a dicső (sokszor csak a képzeletükben meglevő) múlt került.” Száray felhívja a figyelmet arra, hogy a magyaroknak is voltak hasonló mondáik, ezek azonban a jobb társadalmi helyzetük miatt „nem játszottak lényeges szerepet”. Rámutat az „illírizmusra” is, arra, hogy voltak bizonyos törekvések a „dákoromán kontinuitás” elfogadására. A szlovákok esetében kiemeli, arra törekedtek, hogy „a korai feudalizmus morva államának folytatóiként” tekintsenek rájuk, és hogy „a szlovákokat a morva állam lakosaival azonosítsák”. Száray a szlovák-magyar történetírás illusztrálásaként Matúš Kučerát és „a szlovák nemzet történelmi fejlődéséről”, valamint az „ezer éves jogtalanságról” szóló téziseit idézi. Ehhez a könnyen leleplezhető nacionalista argumentációhoz Győrffy Györgyöt idézi, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy a középkor nem ismeri a korszerűbb nemzet fogalmat. Hasonló szellemben íródtak a „Vitatható kérdések – Miben nem egyeznek meg a történészek?” című alfejezet megállapításai is.[17] Ilyen kettős látásmód érvényesül a további tankönyvben is. A magyar nemzeti mozgalmakról ebben a következők találhatók: „…elmozdulás történt a nyelvi, kulturális nemzeteszme felé. A külsőségek hangsúlyozása – magyaros viselet, magyaros táncok – mellett lendületet vett a testőrírók által már megkezdett nyelvművelődés, a magyar nyelvű irodalom, történelem és tudományos élet fejlődése.” Ezzel szemben a kisebbségekről a következők olvashatók: „Vékony, elsősorban egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti öntudat erősítése érdekében a történelmi múlt felé fordult. Igazolni akarták népük ősi és előkelő származását, és a história messzeségeibe visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek.”[18] Száray találóan mutatott rá a történelmi és politikai indoklások összefonódására, de ezáltal egy teljesen más világba jutott el. Ugyanakkor a szlovák-magyar és a magyar-szlovák viszonyban a konfliktusok fontos részét – mint a nemzeti mozgalmak legitimáló jegyét – éppen a „nemzeti múltal” történő indoklások képezik. A középiskolák tanulói már az első évfolyamban szembe találják magukat a „nacionalizmus” kifejezéssel, amelyet azonban a tankönyv nem magyaráz meg kellőképpen. A vizsgált tankönyvekből kiindulva megállapíthatom, hogy ennek a kifejezésnek majd minden esetben negatív jelentést tulajdonítanak. Ezzel a szóval többnyire a „másik oldalt”, a konkurenciát és annak tetteit illetik, s ezzel a tankönyvek a pedagógiai folyamatban a másik felet „történelmileg diszkvalifikálják”.[19]

A viták fontos tárgyát képezik az „Uhorsko/uhorský” („Magyar Királyság/magyarországi”), illetve a „Maďarsko/maďarský” („Magyarország/magyar”), kifejezések is, miközben az egyetlen kifejezés használata („Magyar”, „Magyarország”) állandóan azt a benyomást kelti, hogy főleg egy magyar nemzeti államról van szó, s ez szorosan összefonódik a „nemzet” fogalmának a interpretációjával.[20] Eközben a „magyar” kifejezést az állam, az etnikum, és a terület megnevezéseként is alkalmazza. Sokkal ritkábban használják viszont a tankönyvek a „történelmi Magyarország” vagy a „Magyar Királyság” kifejezéseket.[21] Problematikus és a kétoldalú kapcsolatokban érzékeny pont a „Felvidék” kifejezés általános alkalmazása. A tankönyvek a fogalom jelentését nem határozzák meg pontosan, azt annak ellenére különböző történelmi korszakokra vonatkoztatva mégis használják, hogy a tankönyvek szövegéből egyértelműen kitűnik, ennek a fogalomnak a jelentéstartalma megváltozott. Amennyiben a kifejezést az 1918-as évet követő korszakra használják, az azt a benyomást kelti, hogy a szóban forgó terület bizonyos kontinuitás, „történelmi tulajdon” része, miközben ennek a területnek már megvan a hivatalos elnevezése (Szlovákia), s az egy másik állam részévé vált. Hasonló gondolatokat vált ki a „tót” megnevezés is, ezzel a kifejezéssel azonban az elemzett tankönyvekben nem találkoztam.

Annak ellenére, hogy a történelmi Magyarország történelme a magyarok és a szlovákok közös történelme, mind a szlovák, mind a magyar tankönyvekre jellemző, hogy miközben egyes témákat marginalizálnak, a „nemzetijelleget” viszont kihangsúlyozzák. Ez feltehetően azokkal a „nemzeti keretekkel” függnek össze, amelyek között ezek a szövegek megszülettek, s amely a nyilvánosság fórumain is dominálnak. A magyar tankönyvekben konkrétan az ország nem magyar nyelvű csoportoknak a marginalizálásáról van szó, akikről csupán töredékes információk találhatók, s azok is leginkább a konfliktushelyzetekre vonatkoznak. A tankönyvek főképp azt hangsúlyozzák, milyen a viszonyuk a magyarokhoz. A tankönyvekben a magyar folyamatosság mellet a nemmagyarok diszkontinuitása van jelen.[22] Ez alól kivételt képez a tankönyvekben a történelmi Magyarország nemzetiségi összetételéről közzétett képanyag. Ilyen szempontból különösen jól illusztrált a Száray-féle tankönyv (2003b), amely a 20. század eseményeit feldolgozó tankönyvektől eltérően utalást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a statisztikai adatokban nem szerepel Horvátország lakossága. A statisztikai mutatókkal kapcsolatban lényeges, szembetűnő különbséget elsősorban a 20. század feldolgozásában tapasztalunk, ugyanis a magyarországi tankönyvekben közölt adatok lényegesen eltérnek a szlovákiai tankönyvekben közölt adatoktól. Ezen a helyen azonban nem szándékom vitába szállni a konkrét statisztikai adatok helyességéről, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a vizsgálat tárgyát képező tankönyvek ilyesmire nem tartanak igényt. A történelmi Magyarország nemzetiségi összetételét tartalmazó információkat gyakran egészítik ki olyan térképek, amelyek az ország földrajzi (domborzati) tagoltságát is feltüntetik. Ez különösen az ország hegyes vidékeire jellemző. A történelmi Magyarország nemzetiségi összetételét szemléltető térképek ezáltal optikailag igazolják azt a tézist, hogy a magyar nemzetiség a Kárpát-medencében hosszú időn keresztül uralkodó volt. Ilyen szempontból ismert és gyakran emlegetett a Teleki-féle „vörös térkép” is.[23]

A szlovák-magyar és a magyar-szlovák viszonyban az egyik legtöbb vitatott témakör az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása/széthullásával van összekapcsolódva. A megoldatlan kérdések komplexumára mindenekelőtt a „Trianon” jelenség, s ezzel együtt a Trianonnal kapcsolatos trauma rakódik rá. Ez a kérdéskör a magyar nemzeti diszkurzusban egyet jelent a „nemzeti katasztrófával”, és annak következményeit a történelmi mohácsi csata következményeihez hasonlítják. Ezzel szemben a szlovák történelem már maga a történelmi Magyarország megszűnését is „az egyetlen igazságos lehetőségként,” „a nemzet felszabadulása”-ként tünteti fel. Az ideológiai szempontból feltételezett problémakör magyarázatán kívül az eseményhez gyakran más eseményekkel kapcsolatos nézetek is társulnak, és terítékre kerül a háború utáni status quo. Ez nem egyszer visszatükröződik a történelmi Magyarország megszűnését előidéző események interpretálásában. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódnak és állandóan „élők”, illetve „felszínen tartottak” a közép-kelet-európai térség kisebbségi politikája és nagyhatalmak hatalmi törekvései kapcsán kialakult viták is. Éppen amiatt, mert annyira bonyolult és a kölcsönös kapcsolatokban módfelett érzékeny kérdésről van szó, szükséges, hogy ezekre különös figyelmet fordítsunk.

A 20. századra, mindenekelőtt azonban az 1918-1920-as (a trianoni békeszerződés aláírása előtti) évekre vonatkozóan mindkét vizsgált tankönyvre jellemző, hogy utalásokat tartalmaznak a néhai „történelmi egységre”. Például a „megszállt területek” vagy a „visszakerült területek” elsősorban a korra jellemző kifejezések. Ezeknek a gyakori előfordulása a tankönyvekben csak reprodukálja a „trianoni traumát”. Érdekes megfigyelni, hogy a vizsgált két – lényegében különböző módon összeállított – tankönyv ennek a traumának az egységes fogalomapparátusát használják. A tankönyvek szerzői vajon azért használják-e ezeket a kifejezéseket, mert még nem következett be a határok végleges kijelölése? Esetleg azt az állásfoglalásukat fejezik ki, hogy a döntés igazságtalan volt? Különösen súlyosnak értékelhető azonban az a tény, hogy a tankönyvek magát a bekövetkezett helyzetet bővebben nem tárgyalják. Csakis egyetlen lehetséges magyarázatot engednek meg, azt, amelyet az akkori magyar kormány is vallott, miszerint a területek jogtalan elfoglalásáról volt szó. Megfeledkeznek arról a tényről, hogy a győztes nagyhatalmak annak ellenére elismerték az egyes utódállamokat, konkrétan Csehszlovákiát is, annékül hogy a végleges határok kivolnának jelölve. A tankönyvek hasonló módon magyarázzák a belgrádi fegyverszüneti egyezményt is. A szerzők elsősorban magyar elitek motivációjának és koncepciójának bemutatására összpontosítanak, míg a többi kérdés csak másodlagosnak tűnik. Az ebben a térségben élő volt kisebbségek ügye teljesen elsikkad, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egyáltalán nem is volt lényeges.[24] A tankönyv a béketárgyalásokat úgy állítja be, hogy „Párizsban rólunk, de nélkülünk tárgyaltak”, s ezt anélkül teszi, hogy az olvasóval közelebbről ismertetné az összefüggésekkel. A tankönyveknek ebben a részében hiányzik például a nagyhatalmak koncepciójáról nyújtott információ. A szöveg azt sugallja, hogy valamiféle „magyarellenes összeesküvésről” volt szó, miközben a „trianoni trauma” reprodukálása mindkét vizsgált tankönyvben tetten érhető.[25]

A Monarchia, illetve a történelmi Magyarország – ezt a magyarországi tankönyvek is hangsúlyozzák – megszűnésének kérdéséhez kapcsolódik az is, milyen módon ábrázolják ezt a soknemzetiségű és multikulturális országot. A vizsgált tankönyvek nem nagyon hangsúlyozzák, hogy a történelmi Magyarország nem csak a magyarok hazája volt. Mindez a nemzetiségek adatait feldolgozó statisztikákban is megnyilvánul, amely a „kisebbségek” és a magyarok arány(talan)ságát hangsúlyozza. A trauma reprodukálásához az is hozzájárul, hogy az 1910-es statisztikai adatokat az 1918 utáni időszakra vonatkozóan is alkalmazzák, tehát arra az időszakra, amikor a szomszédos országokban élő magyarok sorsa az egyik legfontosabb kérdéssé vált a magyar politikának. A tankönyvek olyan törekvésekről írnak, miszerint az utódállamokban a magyarok erőszakos asszimilációjára törekednek. Csehszlovákiával kapcsolatban azonban a tankönyvek hozzáfűzik, hogy mindez „finomabb eszközökkel” történt. Salamon amellett, hogy felhívja a figyelmet arra, miszerint a Csehszlovák Köztársaságban a demokratikus politikai rendszer győzött, hozzáteszi: „Megtalálta viszont a módját, hogy nemzetiségeit hátrányos helyzetbe hozza.”[26] A 19-20. század történelmét feldolgozó tankönyvek több helyen felhívják a figyelmet a nemzeti homogenizáció kísérleteire, amelyeket „erőszakos” és a „természetes asszimilációként” is emlegetnek. Ennek a témának a feldolgozásakor éppúgy, mint a már korábban említett néhány esetben felmerül az ideológiai instrumentalizáció ténye is, amit viszont a tankönyvek nem hangsúlyoznak. A 19. század történelmének feldolgozása során a magyarországi tankönyvek a kis mértékű erőszakos asszimilációra hívják fel a figyelmet, a szlovákiai tankönyvek pedig nem túlságosan hangsúlyozzák azokat a homogenizációs törekvéseket, amelyek 1918 után a magyarokat érintették.[27] A nemzeti homogenizációs törekvéseknek mint jelenségnek az összehasonlítása túllépik az államrendszerek határait. Mindezek ellenére kénytelen vagyok felhívni a figyelmet a tankönyv szövegében észlelhető bizonyos tisztázatlan esetekre, mindenekelőtt a két háború közötti időszakra vonatkozóan a Magyarországon és a Szlovákiában (Csehszlovák Köztársaságban) bevezetett politikai rendszerek összehasonlításának a hiányára. A két, egymástól eltérő rendszer közötti különbségeknek a magyarázata a tankönyvben nem lelhető fel.[28] Ennek ellenére az utódállamokban hangsúlyt kapnak a nemzetiségi ellentétek (kisebbség – többség). A korábbiakhoz hasonlóan a tankönyvek a két világháború között a nemzetközi helyzetet feszültnek ítélik meg.[29] A vizsgált szövegekből az derül ki, hogy a két háború közötti időszakban a szomszédos országok a magyarok erőszakos asszimilációjára törekedtek. Mindezek mellett a Salamon-féle tankönyv (1997) kommentárok vagy pontosítások nélküli egyes állításai csak nehezen fogadhatók el korrekteknek.[30]

Az 1938-tól a napjainkig terjedő időszakban, elsősorban az 1938-48-as évek értékelése jelent vitatott pontot: beleértve a magyar revíziós sikereket illetve a magyarok kitelepítését. Ezt a korszakot illetően ismét aktuálisak a „kontinuitással”, a „homogenizációval” és a „marginalizációval” kapcsolatos kérdések, miközben a „szlovákok” és „Szlovákia” továbbra is csak marginálisan jelenik meg a tankönyvekben.[31] Figyelemre méltó az a tény is, hogy miközben a vizsgált könyvek kihangsúlyozzák Horthy kiugrási kísérletét, az 1944-ben Szlovákiában lezajlott antifasiszta felkelést meg sem említik. A Salamon-féle tankönyvben (1997) tetten érhető az a traumatizáló vonal, amikor a fentebb említett témakörök után a tankönyv arról tájékoztat, hogy Sztálin a foglyokból nem akart létrehozni egy magyar antifasiszta katonai egységet, hogy a nagyhatalmak szemet hunytak Szlovákia és Horvátország fasiszta múltja felett, akik a háború befejeztével a győztesek között szerepeltek. A szerző ezek után azzal zárja fejtegetését, hogy …”a magyar lakosságot nem védte semmiféle törvény, sérelmére bármit el lehetett követni…”[32] Az ilyen leegyszerűsített, egyoldalú lineáris tájékoztatás a tanulókat egy erősen korlátok közé szorított magyarázathoz vezeti, és hozzájárul a magyaroknak ahhoz a sztereotip meggyőződéséhez, hogy ők a „legszerencsétlenebb” és a „legtöbbet szenvedő nemzet”. Közben a „szenvedő nemzet” és az „árulások” motívuma az egész világon a „nemzeti múlt” rekonstruálásának részét képezik. Ahhoz, hogy jobban megértsük a második világháború utáni helyzetet, amelyben a szlovák-magyar és a magyar-szlovák viszonyt a kollektív bűnösség elvének érvényesítése is súlyosbítja, jó lenne, ha a tankönyv szövegét vitára szánt szövegrészek is kiegészítenék, amelyek arra keresnék a választ, hogy a második világháború után miért is érvényesülhetett éppen ez a megoldás.

 

Zárszó

Tanulmányomban néhány olyan konkrét kérdésre szerettem volna rámutatni, amelyek a magyarországi történelemtanításban lelhetők fel. Eközben tudatosítom, hogy bizonyára az én kommentárjaimat is bizonyos történelemszemlélet és a magyar-szlovák viszony kérdéskörének egyféle látásmódja befolyásolta. Ugyanúgy, mint az elemzett tankönyvek szerzőinek esetében is. Tanulmányomban néhány esetben letértem a analytikus tankönyvelemzés pozíciójáról – amelyet sokkal nagyobb mértékben ki lehetne aknázni az összehasonlítások terén –, és néhány konkrét javaslatot és értékelést is felvázoltam. A történelemtanítás fegyvertárának része a nézetek sokfélesége, az, hogy megismerkedünk egy-egy esemény többféle magyarázatával, de az is, hogy a különböző nézőpontokat össze tudjuk hasonlítani és értékelni. Mindez fontos feltétele a tanulói személyiség további fejlődésének. Konkrétan a „szlovák kérdés” tematizálásában, amelynek fontosságát a magyarországi történelemtanításban egyáltalán nem szeretném abszolutizálni, bizonyos aránytalanságokat véltem felfedezni. Ez a megállapítás vonatkozik mind a történelmi események interpretálására, mind a szlovákok tematizálódására a tankönyvekben, mi több, a félrevezető vagy pontatlan adatok feltüntetésére is. A tankönyveknek ez az elemzése azt is igazolta, hogy a „neuralgikus pontok” elsősorban az újabb és a legrégibb történelem tananyagában fordulnak elő. Ezek konkrétan elsősorban a „nemzeti történelem kezdetei” témakörre vonatkozó eseményekkel (a „Nagy-Morva Birodalom”, „a magyar állam kialakulása és jellege”), továbbá a 19. és 20. század eseményeivel („nemzeti mozgalmak”, „nemzeti homogenizáció”, a „Monarchia megszűnése”, az „utódállamok”, a „revízió kérdése”) kapcsolatosak. A vizsgált tankönyvek nem minden esetben felelnek meg teljes mértékben a nemzetközi történetírás legújabb felfogásához, miközben a történelemtanítás egyik legáltalánosabb feladata, hogy a tanulókkal megismertesse a történelemtudomány legújabb időszerű ismereteit. Hasonló a helyzet a tanulók kritikus gondolkodásának a kialakítására való törekvésekben is.[33]

A vizsgált szövegekkel kapcsolatban tett bíráló megjegyzéseim közül ugyanakkor több a szlovák történelemtankönyvekre is érvényes lehet. Amiként a szlovákiai történelemtankönyvekkel kapcsolatban jogosan hangzanak el olyan bíráló megjegyzések, hogy azok a történelmi Magyarország kontextusából kiszakítják a „szlovák történelmet”, illetve hogy azt leszűkítve és elszlovákosítva létrehozzák „Szlovákia történelmét”, úgy a magyarországi történelemtankönyvek is „magyar nemzeti történelmet” konstruálnak a történelmi Magyarország történelméből, illetve marginalizálják a nem magyar etnikumok szerepét ebben a multikulturális és soknemzetiségű régióban. Ez az aránytalanság kétségen kívül összefügg a nemzetnek mint örökké létező és a történelemben kulcsszerepet betöltő szubjektumnak a primordiális szemléletével. Ez a törekvés a tankönyvek egyes szövegeiben nagyobb mértékben, másokban kevésbé tapasztalható. Azonban a témakörök megformálásának a módjában is lényeges eltérések lelhetők fel. Például a 20. század történelme feldolgozásának az összehasonlításakor megállapíthattuk, hogy az egyik tankönyvben inkább az „érzelmi-meggyőző”, a másikban a „tömör tárgyi” feldolgozási mód érvényesült. Figyelemre méltó azonban, hogy az egymástól ennyire eltérő tankönyvek az „érzékeny területek” feldolgozásakor azonos fogalmi apparátust használnak.[34]

A „történelem” egy társadalmi konstrukció, amelynek formáját az értelmi szükségletek és a pillanatnyi jelentől elvárt kívánalmak határozzák meg.[35] Tehát egy „kulturális termékről” beszélhetünk, ezért azt úgy is kell megközelítenünk. Nem egy változatlan, hanem egy dinamikusan alakuló sokrétű jelenségről van szó, s ezt a tényt a történelemtankönyvekben is figyelembe kell venni. Napjainkban is állandó vita folyik arról, milyen irányban kellene haladnia egy korszerű oktatásügynek ahhoz, hogy sikerrel tudja teljesíteni legalapvetőbb feladatait, mégpedig a tanulók életre vagy a foglalkozásra való felkészítését. Arról, milyen mértékben kell elsajátíttatni az egyes készségeket, a kreativitást, és milyen mértékűek legyenek a konkrét ismeretek. A tantervek igyekeznek megtartani a fejlődésnek ezt az irányát, az azonban, hogy milyen lesz a gyakorlat, többnyire a tantestülettől, a tanulóktól és azok szüleitől/családi kör-től függ. Miközben ebben a folyamatban fontos szerepet töltenek be az egyes tankönyvek is, amelyek lényegében mint egy fontos irányvonal vannak jelen. Remélem, tanulmányom is hozzájárulhat ahhoz, hogy a tanulóknak kissé sokrétűbb, kritikus szemléletű történelemtanítást kínálhassunk fel. Ehhez azonban elkerülhetetlenül szükséges, hogy elgondolkozzunk a „nemzeti keretek” helyéről a történelemben és általában az emberi társadalomban.

 

Az elemzett tankönyvek jegyzéke

 

DUPCSIK, Csaba – REPÁRSZKY, Ildikó: Történelem IV. Középiskolák számára. 4. kiadás, Budapest, Műszaki Kiadó, 2006, 311 p. (DUPCSIK – REPÁRSZKY 2006)

SALAMON, Konrád: Történelem IV. A középiskolák számára. 4. kiadás, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997, 279 p. (SALAMON 1997)

SZÁRAY, Miklós: Dejepis I. pre prvý ročník gymnázia. Budapešť. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998, 224 p. (SZÁRAY 1998)

SZÁRAY, Miklós: Történelem I. A középiskolák számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 232 p. (SZÁRAY 2003a)

SZÁRAY, Miklós – SZÁSZ, Erzsébet: Történelem II. Középiskolák számára. 2. kiadás, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2004, 244 p. (SZÁRAY – SZÁSZ 2004)

SZÁRAY, Miklós: Történelem III. Középiskolák számára. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2003, 286 p. (SZÁRAY 2003b)

 

 

A felhasznált és az ajánlott irodalom jegyzéke

 

MANNOVÁ, Elena (szerk.): A Concise History of Slovakia. Bratislava, AEP, 2000.

ALBERTY, Július: Die Slowakei und die Slowaken in den gegenwärtigen ungarischen Geschichtslehrwerken. In: Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A., Hannover, Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, p. 233-246.

ALBERTY, Július: Slovensko a Slováci v súčasných maďarských učebniciach dejepisu. In: Historický časopis, 2004, 1. sz. 135-148. p.

ANDERSON, Benedict.: Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. New York, Verso, 1983.

ASSMAN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Kiadó, 2004.

ASSMAN, Jan: Kultura a pamäť. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách Starověku. Praha, Prostor, 2001.

ÁBRAHÁM, Barna: A szlovák nemzetté válás kérdései. In: Ábrahám, B. – Gerben, F. – Stekovics, R. (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. Piliscsaba, PPKE BTK, 2003, 138-149. p.

BERGER, Peter – LUCKMAN, Thomas: Sociální konstrukce reality. Pojednání o sociologii vědění. Brno, Centrum pro studium demokracie a kultury, 1999.

BREUILLY, John: Nationalism and the State. Manchaster, Manchaster University Press, 1993.

BRUBAKER, Rogers: Nationalism Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. New York, Cambridge University Press, 1996.

CARR, Edward. H.: Mi a történelem? Budapest, Osiris Könyvtár, 1995.

Csáky, Moritz – Mannová, Elena (szerk.): Collective Identies in Central Europe in Modern Times. Bratislava, AEP, 1999.

FINDOR, Andrej: Národná identita ako naratívna konštrukcia. In: Sociológia 32, 2000, č. 1, 57-79 p.

FEISCHMIDT, Margit – BRUBAKER, Rogers: Az emlékezés politikája. Az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. In: Replika, 1999 szeptember, 67-88. p.

GELLNER, Ernest: Nations and Nationalism. Ithaca, Cornell University Press, 1983.

GYÁNI, Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás. In: Veszprémy László (szerk.): Szent István és az álamalapítás. Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 569-581. p.

GYÁNI, Gábor – RADZAI, Ronald: „Political uses of tradition in postcommunist East Central Europe“. In: Social Research 1993/4, 893–914. p.

HOBSBAWM, E. J.: Nations and Nationalism Since 1780. Programme, Myth, Reality. Cambridge, University Press, 1992.

HOBSBAWM, E. J.: Introduction: Inventing Traditions. In: The Invention of Tradition. Eds. Hobsbawm, E. J. – Ranger, T. Cambrisge : University Press, 1983, 1-14. p.

CHROMEKOVÁ, Valéria: Problematika slovenských dejín v dejepisných učebniciach Maďarska. In: Acta Historica Neosolensia 1, Banská Bystrica, FHV UMB, 28-41. p.

Kántor Zoltán: Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004.

KÄFER, István: Dona nobis pacem. Magyar-szlovák kérdések. Piliscsaba, PPKE BTK, 1998.

KOVÁČ, Dušan: Dejiny Slovenska. Praha, Lidové noviny, 1998.

KOVÁČ, Dušan: Zur Darstellung der ungarischen und slowakischen Nationalgeschichte in slowakischen Schulbüchern. In: Südosteuropa 46, 1997, č. 9-10, 500-510. p.

KRATOCHVÍL, Viliam: K možnostiam oslabovania predsudkov a stereotypov v tvorbe učebníc dejepisu. In: Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Šamorín – Dunajská Streda, Fórum Inštitút, 2005, 39-50. p.

KRATOCHVÍL, Viliam: Učebnice dejepisu ako polyfunkčný prostriedok dejepisnej výchovy. In: Acta Historica Neosolensia 1, Banská Bystrica, FHV UMB, 111-115. p.

  1. Krekovič – E. Mannová – E. Krekovičová (szerk.): Mýty naše slovenské. Bratislava, AEP, 2005.

KREKOVIČOVÁ, Eva: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku. (Náčrt slovenskej mytológie na prelome tisícročia). In: Slovenský národopis 50, 2002, 2. sz., 147-170. p.

KUSÁ, Zuzana – FINDOR, Andrej: Frames of the Slovak National Identity Construction. In: Sociológia 31, 1999, č. 6, 603-618 p.

LAJTAI, László: Nemzeti vagy felekezeti történelem? In: Korall, 2004, 15-16 sz., 205-225 p.

Krátke dejiny Slovenska. Ed. E. Mannová, Bratislava, VEDA, 2004.

MANNOVÁ, Elena: Der Kampf um Geschichtslerbücher in der Slowakei nach 1990. In: Umbruch im östlichen Europa. Die nationale Wende und das kollektive Gedächtnis. Hrsg. Corbes-Hoisie, A. – Jaworski, R. – Sommer, M. Insbruck, Studien Verlag, 2004, 125-1334 p.

MANNOVÁ, Elena: Nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban a szlovák-magyar határon. In: Régió, 2002, 3. sz., 25-44. p.

MICHELA, Miroslav: Collective Memory and Political Change – The Hungarians and Slovaks in the Former Half of the 20th Century. In: International Issues – Slovak Foreign Policy Affairs 15, 2006, 3-4. sz., 15-26. p.

Okrúhli stôl: Slovensko a fenomén Ďurica. In: Kritika & Kontext, 1997, szám 2-3.

PODOBA, Juraj: Dve tváre etnického konfliktu v postkomunistickej Európe.  In: Slovenský národopis, 54, 2006, 4, 419-442. p.

PÓK, Attila: História v transformačnom procese Maďarska. In: Historický časopis, 2005, 1. sz. 111-122. p.

ROMSICS, Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L’Harmattan, Budapest, 2004.

SIMON, Attila.: Das Bild des Ungartums in den gegenwärtigen slowakischen Lehrbüchern für Geschichte. In: Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A., Hannover, Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, 247-259. p.

SCHÖPFLIN, Georg.: The functions of myth and a taxonomy of myths. In: Myths & Nationhood. Eds. Hosking, G. – Schöpflin, G. London, Hurst & Company, 1997.

SMITH, A. D.: The Ethnic Origins of Nations. Oxford, Basil Blackwell, 1986.

STRÁŽAY, Tomáš: Myths in Action. Two Cases from southern Slovakia. In: The Weight of History in Central European Societies of the 20th Century. Eds. Z. Hlavičková – N. Maslowski, Praha, CES, 2005, 101-113 p.

SZARKA, László: Geschichte der Slowaken und des multinationalen ungarischen Staates im Spiegel aktueller ungarischer Schulbücher. In: Südosteuropa 46, 1997, 9-10. sz., 511-527. p.

SZARKA, László: Kisebségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2004.

Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Budapest, Osiris, 2003.

VÖRÖS, László: Premeny obrazu Slovákov v maďarskej hornouhorskej regionálnej tlači v období rokov 1914-1918. In: Historický časopis, 2006, 3. sz. 419-450. p.

ZEIDLER, Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002.

 

[1] Ezzel a témával foglalkozik KRATOCHVÍL, Viliam: Učebnice dejepisu ako polyfunkčný prostriedok dejepisnej výchovy c. írása. In: Acta Historica Neosolensia l, Banská Bystrica, FHV UMB, 111. p.

[2] A kultúremlékezet az institucionalizált mnemotechnika eszköze, amely a múlt változatlan pontjaira épít. Az emlékezés két modalitását foglalja magában. Az alapozó emlékezés a kezdetekre, az indulásra vonatkozik, és állandósult objektivizált nyelvi és nyelven kívüli elemekként mítoszok, rituális emlékek, ünnepek, emléknapok stb. formájában nyilvánul meg. Az emlékezés másik formája, a biografikus emlékezés a társadalmi interakciók során szerzett saját tapasztalatok és keretfeltételek alapján alakul ki. Ezzel szemben a kommunikatív emlékezés csak a közelmúltban átélt emlékeket foglalja magába. Lásd: ASSMAN, Jan: Kultúra a pamäť. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách Starověku. Praha: Prostor, 2001, 46-53. p. (a könyv magyar fordításban is megjelent).

[3] A reprezentáció fogalmat az egyénben az emberek egy meghatározott csoportjával vagy az adott eseményekkel kapcsolatos jellegzetes kép kialakításaként használtam, amikor ezt a képet a valóságnak megfelelőnek képzeli el, és azt bizonyos értékek hordozóiként látja. A témával kapcsolatban lásd VÖRÖS, László.: Premeny obrazu Slovákov v maďarskej hornouhorskej regionálnej tlači v období rokov 1914-1918. In: Historický časopis, 2006, 3. sz., 419–450. p.

[4] A témával kapcsolatban lásd: FINDOR, Andrej: Limity a možnosti skúmania „národov”: od reálnych skupín po kategórie praxe. In: Sociológia 38, 2006, 4. szám, 313-326. p. Magyar nyelven a témával kapcsolatos áttekintést nyújtanak a Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004.

[5] Az intézmények létrejöttével és törvényszerű elismerésével kapcsolatban lásd: BERGER, Peter – LUCKMAN, Thomas: Sociální konstrukce reality. Pojednáni o sociologii vědení. Brno, Centrum pro studium demokracie a kultury, 1999, 51-127. p.

[6] A kánon kifejezést tartalmi szempontból „kiforrt hagyományok” értelemben használom, amelyek a lehető legnagyobb mértékben kötelezőek a „nemzet” tagjaira. A kánon ugyanakkor motivációs szerkezet is, amely minden egyén számára lehetővé teszi, hogy az igazságra, az igazságosságra, a szépre, az együvé tartozásra vagy bármi más olyanra törekedjen, ami betöltheti helyét egy ilyen struktúrában. Ezzel kapcsolatban lásd: ASSMANN, J.: i. m. 95-113. p.

[7] A „nemzeti hagyományok” 1989 utáni életre keltésével kapcsolatban lásd pl. GYÁNI, Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás. In: Veszprémy László (szerk.): Szent István és az államalapítás. Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 569-581. p.; PÓK, Attila: História v transformačnom procese Maďarska. In: Historický časopis, 2005, 1. szám, 111-122. p.; GYÁNI, Gábor – RADZAI, Ronald: „Political uses of tradicion in postcommunist East Central Europe”. In: Social Reseearch 1993/4, 893-914. p.; FEISCHMIDT, Margit – BRUBAKER, Rogers.: Az emlékezés politikája. Az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. In: Replika, 1999 szeptember, 67-88. p.; KREKOVIČOVÁ, Eva: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku (Náčrt slovenskej mytológie na prelome tisícročia). In: Slovenský národopis 50, 2002, 2. szám, 147-170. p.

[8] ALBERTY, Július: Slovensko a Slováci v súčasných maďarských učebniciach dejepisu. In: Historický časopis, 2004, 1. szám, 135-148. p. A tanulmány német nyelven is hozzáférhető: ALBERTY, J.: Die Slowakei und die Slowaken in den gegenvärtigen ungarischen Geschichtslehrwerken. In: Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A, Hannover: Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, 233-246. p.; CHROMEKOVÁ, Valéria: Problematika slovenských dejín v dejepisných učebniciach Maďarska. In: Acta Historica Neosolensia l, Banská Bystrica: FHV UMB, 28-41. p.; SZARKA, László: Geschichte der Slowaken und der multinationalen ungarischen Staates im Spiegel aktueller ungarischen Schulbücher. In: Südsteuropa 46, 1997, 9-10. szám, 511-527. p.

[9] A „Szlovákia történelme” tantárgy, ahogy azt Dušan Kováč történész magyar nyelven is megjelent szintetizáló munkájában feltünteti, a jelenlegi Szlovákia mint terület történelmét jelenti szorosan kapcsolódva a szlovák etnikum történelméhez. KOVÁČ, Dušan: Dejiny Slovenska. Praha, Lidové noviny, 1998, 5. p.

[10] Figyelemre méltó példa többek között az a nemzeti indíttatású konfliktus, amely Komáromban a szent Cirill és Metód szoborcsoport felállítása körül alakult ki. Lásd: MANNOVÁ, Elena: A nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban a szlovák-magyar határon. In: Régió, 2002, 3. szám, 25-44. p.; STRÁŽAY, Tomáš: Myths in Action: Two Cases from southern Slovakia. In: The Weight of History in Central European Societies of the 20th Century. Eds. Z. Hlavičková – N. Maslowski, Praha: CES, 2005, 101-113. p.

[11] A témához kapcsolódik: Krátke dejiny Slovenska. Ed. E. Mannová, Bratislava, VEDA, 2004, 217-221. p. (hozzáférhető a könyv angol nyelvű fordítása is); ÁBRAHÁM, Barna: A szlovák nemzetté válás kérdései. In: Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. Barna, A. – Gerben, F. – Stekovics, R (szerk.), Piliscsaba, PPKE BTK, 2003, 138-149. p.

[12] A „nemzet” fogalomhoz vonatkozó elméletek közül a szociál-konstruktivista magyarázatot fogadom el. A témával kapcsolatban lásd a 4-es számú lábjegyzetben feltüntetett irodalmat.

[13] A témával kapcsolatban lásd: MICHELA, Miroslav: Collective Memory and Political Change – The Hungarians and Slovaks in the Former Half of the 20th Century. In: International Issues – Slovak Foreign Policy Affairs 15, 3-4. szám, 2006, 15-26. p.

[14] Ezzel kapcsolatban lásd ROMSICS, Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L ΄Harmattan, Budapest, 2004, Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Budapest, Osiris, 2003; MICHELA, M.: i. m.

[15] DUPCSIK – REPÁNSZKY 2006, 9. és 44. p.

[16] SZÁRAY 1998, 195-196. p.; SZÁRAY 2003a, 187. p. Lásd még: SZÁRAY – SZÁSZ 2004, 39. és 42. p.

[17] Lásd SZÁRAY 1998, 183-188. p. A szlovák hivatásos történetírással kapcsolatban ezen a helyen kell említést tennünk arról a fontos vitáról (vagy talán inkább konfliktusról), amely a kilencvenes években az állam által támogatott ilyen irányú törekvések következtében a „nemzeti történelem” hasonló interpretációjára irányult. Lásd a Milan S. Ďurica történész valamint a Szlovák Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézete között kialakult vitát. A témakörrel kapcsolatban lásd még: MANNOVÁ, E.: Der Kampf um Geschichtslerbücher in der Slowakei nach 1990. In: Umbruch im östlichen Europa. Die nationale Wende und das kollektive Gedächtnis. Hrsg. Corbes-Hoisie, A. – Jaworski, R. – Sommer, M. Insbruck, Studien Verlag, 2004, 125-1334. p.; Okrúhli stôl: Slovensko a fenomén Ďurica. In: Kritika & Kontext, 1997, szám 2-3. A szöveg kővér betűkkel kiemelt részeit az eredeti szövegből vettem át.

[18] SZÁRAY 2003b, 108. p.

[19] SZÁRAY 1998, 184-188. p. A későbbi korszakokat illetően például: „…a helyi nacionalisták kihívásként értékelték az eseményeket…” SALAMON 1997, 12. p. „csehszlovák nacionalisták”, u. o, 56. p. „szlovák nacionalisták”, u. o. 114. p. A DUPCSIK – REPÁNSZKY-féle tankönyv is (2006) a szlovák nacionalista közvéleményről beszél, amely nem volt képes befogadni a magyaroknak azokat a csoportjait, amelyek a köztársasággal szembeni lojalitásukról tettek tanúságot. A „nacionalizmus” szónak ezt az uralkodó jelentését egyetlen tankönyvben nemhasznályák ebben az értelemben. A SZÁRAY 2003b a 129. és 132. oldalon, ezt a jelenséget mind a magyarok, mind a „nemzetiségek” tulajdonságaként kezeli. Id.: „A magyarországi nemzetiségek körében a magyarokhoz hasonlóan megkezdődött a nemzeti eszme térhódítása.”

[20] Ezt a kifejezést leggyakrabban a SZÁRAY – SZÁSZ tankönyv (2004) használja.

[21] Ezzel szemben a Szlovák Köztársaságban a Slovensko/Uhorsko kifejezések használatával kapcsolatban lásd: Krátke dejiny Slovenska. Ed. E. Mannová, Bratislava, VEDA, 2004, 7-8. p. A szlovákiai tankönyvekkel kapcsolatban lásd: KOVÁČ, D.: Zur Darstellung der ungarischen und slowakischen Nationalgeschichte in slowakischen Schulbüchern. In: Südosteuropa 46, 1997, 9-10. szám, 500-510. p.; SIMON, Attila: Das Bild des Ungartums in den gegenwärtigen slowakischen Lehrbüchern für Geschichte. In: Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A., Hannover, Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, 247-259. p.

[22] Például a SZÁRAY – SZÁSZ-féle tankönyv (2004) csak a 214. oldalon tesz először említést a szlovákokról, arról, hogy a többi „nemzetiségekkel” együtt ők is csatlakoztak a Rákóczi szabadságharchoz. Ez különösen a 20. század eseményeinek leírása során okoz gondot. Például a SALAMON-féle tankönyvben (1997) a szlovákok csak a 114. oldalon jelennek meg, akkor is mint szlovák nacionalisták, akik Hitler segítségével kikiáltották az önálló államot. A következő részek egyáltalán nem foglalkoznak Szlovákiával (ill. a Szlovák Köztársasággal), amely 1939 és 1945 között Magyarország szomszédja volt. Hasonló a helyzet a DUPCSIK – REPÁNSZKY-féle tankönyvben (2006) is. Az említett jelenségekre figyelmeztet SZARKA, L.: i. m. és ALBERTY, J.: i. m. is.

[23] Lásd SALAMON 1997, 50. p. Ezzel szemben DUPCSIK – REPÁNSZKY 2006, 96. p. amely a „vörös térképet” az ismert fehér foltok nélkül közli.

[24] SALAMON 1997, 36-38. p. A tankönyv a belgrádi fegyverszüneti egyezményt úgy interpretálja, hogy Károlyinak jutott volna Szlovákia ellenőrzése. Nem veszi figyelembe az ezzel ellentétes szemléletet, amelyet nem sokkal ezután a nagyhatalmak is jóváhagytak. A tankönyv arról ír, hogy a „csehek” támadást indítottak a történelmi Magyarország/Magyarország ellen. A következő oldalon má „csehszlovák katonaság”-ról beszél.

Magyarország/a történelmi Magyarország szomszédait mohó hódítókként tünteti fel, akik nem vették figyelembe az etnikai szempontokat, ugyanakkor a helyzet bekövetkezését lényegesen elősegítette a magyar hadsereg szétesése. Jászinak a románokkal a megegyezésre irányuló törekvésén kívül teljesen mellőzi a Milan Hodžával, Csehszlovákia képviselőjével folytatott tárgyalásokat. Majd ezután a következő oldalon váratlanul említést tesz arról, hogy a csehszlovákokkal folytatott tárgyalások után az etnikai szempontból korrekten kijelölt demarkációs vonalat a nagyhatalmak nem ismerték el. Az ilyenfajta szabatosan megkülönböztetett hozzáállás csak megerősíti a „szerencsétlen nemzet” sztereotípiáját. A másik tankönyv (DUPCSIK – REPÁNSZKY 2006, 25-27. p.) hasonló állításokat tartalmaz. Például olyanokat, mint: a cseh, a szlovák, a román és a jugoszláv vezetők célja az volt, hogy maguknak minél nagyobb területeket szerezzenek. A Belgrádban aláírt fegyverszüneti egyezmény a magyar kormánynak kemény feltételeket szabott meg. Arról, hogy Magyarországot vesztes államnak tekintették, a szerzők csak kisebb betűtípussal adnak tájékoztatást. Hasonlóképpen kisebb betűtípust alkalmaznak a szerzők a 26. oldalon is, ahol arra hívják fel a figyelmet, hogy a fegyverszüneti egyezményben nem volt szó az északi területekről, amit a csehszlovák hadsereg fokozatosan foglalt el. A következő oldalon a fő szövegben az alábbiak találhatók: „A megszállt területeken a fegyverszüneti egyezmény előírásai ellenére…” Jászi kisebbségekkel folytatott tárgyalásának eredményei a fő szöveg részét képezik, ennek ellenére a külpolitikai helyzetet és Magyarország helyzetét csak kisebb betűtípussal ismerteti. A külpolitikai tényezők fontosságára csak a 28. oldalon, a Károlyi rezsim értékelésekor hívja fel a figyelmet. A tervekkel foglalkozó fejezetnek az a megállapítása, hogy a kisebbségek számára „jelentős autonómiát” biztosít, azzal szemben, amit az elvárások alapján a „nemzeti államokban” várható volt, eltúlzottnak hangzik. Mindezek mellet a szerzők is hangsúlyozzák, hogy a magyar kormány javaslata későn érkezett.

[25] SALAMON 1997, 39. p. Ez az alfejezet címe. U. o. a 45. oldalon azt olvashatjuk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról Párizsban néhány óra alatt döntöttek, U. o. 51-52. p. Azt a tényt, hogy Párizsban a magyar küldöttség a békefeltételek kiegyezésében semmilyen eredményt nem ért el, a szerző nem magyarázza, de kiemeli, hogy „a győztesek mohósága azonban csillapíthatatlan volt”. Megállapítja, hogy „a trianoni béke értelmében a Magyar Királyság területe… csökkent.”  „Csehszlovákia tehát megkapta Észak-Magyarországot…” Lásd még: DUPCSIK – REPÁRSZKY 2006, 34. és 98. p. Ebben a szövegrészben szerepel az alábbi mondat is: „Magyarország elvesztette a Felvidéket…”, és az itt található, a 86-87. oldal számára készített illusztrációk a soknemzetiségű (Ausztria)-Magyarország megszűntének képét a magyarok „nemzeti tragédiájával” kapcsolja össze.

[26] DUPCSIK – REPÁRSZKY 2006, 120. p., SALAMON 1997, 56. p.

[27] SZÁRAY 2003b, 269. p.: A gazdasági folyamatok hatására kibontakozó természetes asszimiláció mellett csekély mértékűnek mondhatjuk az erőszakos asszimilációt.” A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az első világháború előtt az országban élő nemzetiségek 75%-a nem beszélt magyarul. Ez után mutat rá az intelligenciával szembeni asszimilációs törekvésekre.

[28] A DUPCSIK – REPÁRSZKY-féle tankönyv (2006) az alfejezetekben az olyan témákról, mint „a magyar társadalom”, a „revizionizmus” (amely lényegesen befolyásolja a régió légkörét), vagy a „Magyarország kisebbségi politikája” csak nagyon tömör ismereteket nyújt. Ezzel szemben SALAMON 1997 a Horthy-rendszert csak mérsékelten kritikus szemmel tünteti fel. Ezt az álláspontját emeli ki a tankönyv végén felsorolt ajánlott irodalom is.

[29] Ezt a szemléletet bizonyítja a tankönyvben az az általános állítás, miszerint Csehszlovákiának az összes szomszédjával konfliktusai voltak. DUPCSIK – REPÁRSZKY 2006, 62. p.

[30] SALAMON 1977, 56-59. p. A magyaroknak 31%-kal kevesebb iskola állt rendelkezésükre, mint amennyi a hivatalos statisztika alapján megillette volna őket. A magyar pártoknak a parlamenti választásokon állítólag 40%-kal több szavazatra volt szükségük, mint a csehszlovák pártoknak. A tankönyv a Horthy-rendszer idealizálása során (kulturális felemelkedés) azt állítja, hogy 1930-ban már a magyarok 90%-a tudott olvasni. Ezt az adatot összeveti az utódállamok eredményeivel (ott rosszabb eredmények voltak). Az összehasonlításból azonban a tankönyv minden magyarázat nélkül kihagyja Csehszlovákiát és Ausztriát is.

[31] Lásd: SALAMON 1997, 116. p.: Már „A Felvidék visszacsatolása” című fejezet után (a szerző ezt a kifejezést használja, miközben a szó jelentése változáson megy keresztül) prézentista módon arra az aggodalomra hívja fel a figyelmet, hogy ezért még nagy árat fognak fizetni. U. o. 151. p. „Miután a bécsi döntés visszaadta Magyarországnak Csehszlovákia magyarlakta területeit…”. DUPCSIK – REPÁRSZKY 2006, 112. p.: Hasonlóan, mint a 31. oldalon: „…visszakerült Magyarországhoz a Felvidék…”. U. o. 155. és 233. p.: „…ismét elcsatolt területről”.

[32] SALAMON 1997, 147., 168. és 169. oldal A szlovák nemzeti felkelésről a DUPCSIK – REPÁRSZKY-féle tankönyv (2006) sem tesz említést.

[33] KRATOCHVÍL, V.: i. m. 112. p. A sztereotípiák megszüntetésére vonatkozóan lásd: KRATOCHVÍL, V.: K možnostiam oslabovania predsudkov a stereotypov v tvorbe učebníc dejepisu. In: Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Dunajská Streda, Fórum Inštitút, 2005, 39-50. p.

[34] A DUPCSIK – REPÁRSZKY-féle (2006) és a SALAMON-féle (1997) tankönyvekről van szó

[35] ASSMANN, J.: i. m. 46. p.

Related Posts

Tags

Share This

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük