A KÖZÖS MÚLT MEGÍTÉLÉSÉNEK VÁLTOZÁSAI

jan 18, 2016 by

A közös múlt megítélésének változásai szlovák és A magyar történelemkönyvekben[1]

 

Jakab György

Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet

 

A közös történelemkönyvek lehetősége

Közismert tény, hogy a francia-német politikai és kulturális közeledés adott mintát és lendületet az ezredfordulón annak a folyamatnak, amely során a közép-európai térség országai között is megindultak az egyeztetések a közösen létrehozott történelemkönyvek vonatkozásában. Ennek a folyamatnak a keretében egyre sokrétűbb kapcsolatok alakultak ki a szlovák és a magyar történészek, illetve történelemtanárok között. Folyamatossá váltak a találkozók, egyre több kölcsönös tanterv- és tankönyvbírálat készült, és – a francia-német együttműködés példáját követve – komolyan fölvetődött egy közös szlovák-magyar történelemkönyv elkészítésének lehetőség is.[2] Persze már az ezredforduló előtt – a közös történelemkönyv tervezésének „romantikus” időszakában – is látszott, hogy a szlovák-magyar változat létrehozása sokkal nehezebb és bonyolultabb lesz, mint a példaadó francia-német közös tankönyv megalkotása. Ezt azonban akkor inkább csak kihívásnak tekintettük. Ma már világosabban látható, hogy a két vállalkozás több szempontból is eltérő alapra épül, ami nagymértékben meghatározta és meghatározza lehetőségeit és eredményeit is.

A francia-német együttműködést leginkább azzal a metaforával lehetne jellemezni, hogy két korábban haragvó szomszéd igyekszik megbékélni egymással. Ebben az esetben tehát két olyan szereplőről van szó, akik önmagukat (önmaguk múltját és identitását) viszonylag pontosan definiálták már, viszonyrendszerük szimmetrikus, s megegyezésük két autonóm fél kölcsönös érdekazonosságára épül. Ezzel szemben a magyar-szlovák együttműködés mindenekelőtt arra hasonlít, amikor hosszas veszekedés és civakodás után – erőszakos külső beavatkozást is elszenvedve – a válást követően egyezkedni próbálnak a korábbi házas felek. Itt tehát nem két jól elhatárolható és definiálható fél egyezkedik, hanem a korábbi szerves összetartozás közösségéből önállósodó sok tekintetben bizonytalan és frusztrált oldal:

  • Még roppant frissek a sebek, a szép közös élmények feledve lettek, a veszteségek miatti önsajnálat és hibáztatás jellemzi alapvetően ezt a viszonyt.
  • A viták és megbeszélések nagyobb része a hajdanvolt közös vagyon feletti osztozkodással telik, amelyben nagyon nagy szerep jut az előítéleteknek és a gyanakvásnak.
  • Ebben a helyzetben roppant módon jellemző az identitásválság, illetve az identitáskeresés: mindkét félnek – most már önmagában – újra kell definiálnia önmagát, saját megváltozott identitását.[3]

 

A másik alapvető különbség a közös jövőkép vonatkozásában figyelhető meg. A francia-német viszony esetében az 1950-es évek óta tetten érhető a közös Európa, majd konkrétabban az Európai Unió építésének ideálja, amely nemcsak az úgynevezett nagypolitika szintjén jelent meg, hanem a szélesebb közvélemény számára is elfogadottá vált. Az Európai Unióban domináns szerepet játszó németek és franciák számára – úgy tűnik – a közös Európa víziója elegendő jövőképnek bizonyult ahhoz, hogy korábbi nemzeti ideológiájukkal szembenézzenek, hogy múltbéli sérelmeiket közösen feldolgozzák, hogy a múltat lezárják, eltemessék. Ez a kifejezés ebben az esetben nagyon pontos, hiszen a múlt eseményeinek ilyen jellegű feldolgozása nagymértékben hasonlít az úgynevezett gyászmunkához.

Ezzel szemben sem a magyar, sem a szlovák közgondolkodásban nem tapasztalhatunk ilyen jellegű – „múltat feledtető”, „közös jövőt építő” – jövőképet. Nincs közösen építendő „Közép-Európa” víziónk, mint ahogy az Európai Unióba való belépésünk sem a korábbiaknál szorosabb együttműködésünk érdekében történt elsősorban. A szlovák közgondolkodás lényegében el van foglalva azzal, hogy több évszázados nemzetépítési programja betetőzéseként végre megteremthette önálló (nemzet)államát, a magyar közgondolkodás pedig – külső ellenség híján – a belső megosztottság olyan fokára jutott, hogy lassan már legitim magyar-magyar történelemkönyvet sem lehet készíteni, nemhogy közös magyar-szlovák tankönyvet.

 

A párbeszéd nehézsége

 

A szlovák és a magyar történelmi közgondolkodást – így a történészek és a történelemtanárok munkáját is – tehát az osztozkodás kényszere hatja át. Különösen nehéz helyzetben vannak emiatt az általános és középiskolai történelemtanárok, hiszen mindkét ország történelem oktatása mindmáig arra a 19. századi hagyományra épül, amelynek alapvető célja a nemzetállam-építés segítése, az egységes nemzetállami történelemszemlélet kialakítása. Ez azt jelenti, hogy a kötelező történelemoktatás feladata, hogy egységes múltszemléletet alakítson ki egy adott ország minden lakójában. Más szóval az alapvető funkciója éppen a homogenizálás, a másságok, a különbözőségek eltüntetése. És ez nemcsak az oktatási rendszert finanszírozó államhatalom oldaláról jelentkezik igényként, szükségletként, hanem az emberek, az állampolgárok oldaláról is. Gyáni Gábor írja: „Mindaddig, amíg a nemzetállam a legfőbb (bár korántsem egyedüli) legitim élettér, melyet személy szerint mindenki elfoglalhat magának, addig az iskola sohasem szabadul meg a kulturális homogenizációs feladattól. Anyanyelvből, egészen ritka kivétellel, mindig csak egy van; anyanyelvi (így történelmi tudatot is magában rejtő) kultúrából az emberek döntő hányada számára szintúgy csak egy van, tehát joggal elvárható minden egészséges nemzettől, hogy egységes kulturális kód révén integrálja beleszületett tagjait…”[4]

 

A két ország történelemtanárainak találkozóin tehát az alapvető kérdés az, hogyan lehet a közös múltat nemzetállami keretekben értelmezni. A közös hagyományból, az együtt élő emberekből, a tárgyi értékekből ki és mi tartozzon az egyik és másik félhez. Reménytelen, de mégis azon kell vitatkozni, hogy mondjuk

– Bél Mátyás/Matej Bel mennyiben tekinthető magyarnak, illetve szlováknak; hogy mit jelent Petőfi Sándor/Alexander Petrovič szlovák, illetve magyar identitása, hogy L’udovit Stur/Stúr Lajos, vagy Kossuth Lajos/ L’udovit Kosut jó magyar és rossz szlovák, vagy, rossz magyar és jó szlovák volt-e;

– hogy a mai Szlovákia, illetve Magyarország területén született német, magyar, szlovák, zsidó származású tudósok, művészek és sportolók melyik állam dicsőségtábláját gazdagítsák; – hogy Pressburg/Pozsony/Bratislava mennyiben tekinthető magyar, illetve szlovák /netán német/ városnak;

– hogy a budapesti Andrássy utat, vagy éppen a Parlament épületét építő szlovák anyanyelvű munkások melyik állam történelméhez tartoznak.

 

Az osztozkodás szakaszai

 

Az elmúlt évtizedekben – az önálló Szlovákia megalakulásával és nemzetépítő törekvéseivel párhuzamosan – látványosan megváltozott a közös múltról folytatott szlovák-magyar diskurzus – mind a közoktatásban, mind pedig a közgondolkodásban fölerősödött az osztozkodás kényszere. A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt itt most csak három olyan tényező változásait vizsgálom, amelyek jogcímet, hivatkozási alapot szolgálnak arra, hogy a közös múlt értékeiből a szlovák és a magyar fél mennyit tekint a magáénak. A három tényező a következő: etnikum, terület, államiság.

 

Az ezredforduló előtt

 

A 20. század utolsó évtizedeiben a közös múltat egyértelműen a magyarok uralták. Ezt a felfogást nevezte a tavalyi prágai konferencián[5] Dusan Kováč ,,magyar nacionalizmusnak”, amely ,,minden híres magyaros nevű egyént a magáénak mond”. Dusan Kováč Lénárd Fülöp Nobel-díjas orvos példáját hozta fel, aki lényegében a német tudományos élet szereplője volt. Közvetlen magyar vonatkozása „csupán” abban nyilvánult meg,[6] hogy 1918 előtt Pozsonyban született „így őt is magyarnak tartják.” –mondta Kováč.

Ez a magyar-központú felfogás a dualista korszak magyar nemzet(állam)-építő történelemszemléletéből ered, de napjainkban is megfigyelhető a magyar közgondolkodásában és iskolai oktatásban. A 19. század végén ugyanis a nemzetépítési ideológia – a nemzetiségek folyamatos tiltakozása mellett – összemosta, homogenizálta a magyar állam és a magyar etnikum fogalmát: a magyar állam területén élőket (anyanyelvüktől függetlenül) a „magyar nép” (etnikum) tagjának tekintette, akik a „magyar anyaföldön” élnek.

A 20. század elejéig ez még nem igazán okozott gondot a magyar történelemkönyvekben, hiszen történelemoktatási kánon szerint a „magyar”, mint kifejezés egyszerre jelenthette az államot és az etnikumot, amely ugyanazon a területen él. Mindez persze problematikussá vált „Trianon után”, amikor a „magyar” kifejezés már mást jelent kulturális és politikai értelemben. Ugyanakkor a magyar közgondolkodásban és iskolai oktatásban folyamatosan jelen vannak ezek a 19. századi nemzetállami hagyományok.[7]

 

A közös történelem kezelésében megmutatkozó magyar dominancia – többek között – azért is maradhatott fenn, mert a szlovák történelemszemlélet sokáig nem is tudta, nem is próbálta betölteni a számára kínálkozó teret. Az 1990-es évek előtt a szlovák történelemkönyvek szlovák szempontból nagyobbrészt üresen hagyták a közös történelem lapjait: a Nagymorva Birodalom dicsősége ugyan megalapozta a szlovákok történelmét, de utána a barbár magyarok „ezer éven” keresztül elnyomták a szlovákokat, akiket hosszú álmukból majd csak a 19. században vertek föl az úgynevezett „nemzetébresztők”, akik nyomán a 20. század végére a szlovákok végül elnyerték önálló nemzetállamukat.

A szintén a 19. században fogant szlovák nemzetépítő ideológia tehát az általunk vizsgált három elemből – etnikum, terület, államiság – sokáig csak az etnikum, a nép történetét tekinthette folytonosnak. E felfogás szerint az elnyomott nép folyamatosan szemben állt a magyar állam magyarosító törekvéseivel és szükségképpen ellenségként tekintett elnyomóira. Ez az ellenségkép sokáig tartotta magát.[8] Jól mutatják ezt a két ország korabeli tankönyvei, amelyek az antagonisztikus szembeállást mutatták: a magyar tankönyvek hősei a szlovák tankönyvekben, mint népelnyomó urak jelentek meg; a szlovák tankönyvek hősei pedig mint szeparatista lázadók, vagy börtöntöltelékek voltak jelen a magyar történelemkönyvekben.

 

Az elmúlt évtizedben

Az önálló szlovák állam megalakulása után, fokozatosan megkezdődött a közös történelem korábban üresen hagyott lapjainak szlovák benépesítése. Az elnyomott szlovák nép története mellé egyre inkább bekerült a szlovák állam mai területének történelme. A területi elv birtokbavételét látványosan mutatja a Prokopp Sándor hovatartozásáról folytatott sportdiplomáciai vita. Prokopp Sándor az 1912-es stockholmi olimpiai játékokon aranyérmet nyert sportlövészetben az Osztrák-Magyar-Monarchia képviseletében. A korábbiak értelmében természetesen felkerült a magyar olimpikonok dicsőségtáblájára, miközben persze az osztrákok is magukénak tekintették. Az ezredforduló után a Szlovák Olimpiai Bizottság úgy döntött, hogy a kassai születésű Prokopp Sándor (Alexander Prokop) kerüljön föl a szlovák dicsőségtáblára is. (A sort persze lehetne még folytatni, hogy Prokopp cipszer (német) identitású lévén jó eséllyel pályázhatna német babérokra is, de itt most nem ez a feladatunk.) A területi birtokbavétel tehát azt jelentette, hogy az elmúlt évtizedben a közös történelem egyre több – korábban magyarnak tekintett – személyes és eseménye vált szlovák illetőségűvé azáltal, hogy a mai Szlovákia területén történt, vagy található.

Leegyszerűsíti a helyzetünket, hogy ezekhez a szlovákiai mozgásokhoz igazából nem kapcsolódik magyar változás. Sokat finomodik a hangnem, megjelenik a multiperspektivikus történelemszemlélet, roppant izgalmas módszertani változásokat láthatunk a magyarországi történelemkönyvekben, de a geopolitikai helyzet megváltozására nem igazán reagálnak a magyar történelemkönyvek. Ez sok tekintetben érthető is, hiszen míg a szlovák nemzetépítés egyik legaktívabb korszakát éli – ráadásul inkább a jövőbe tekintve, addig Magyarországon mintha inkább a jövőkép bizonytalanodott volna el, ami szükségképpen felerősítette a múltba nézést.

Egy momentumot érdemes azonban ezzel kapcsolatban kiemelni. A szlovákiai magyarság – talán éppen a fent mondottak miatt – fontosnak tartotta, hogy elkészüljön a saját identitásának megfelelő történelemkönyv, amelyet nem Pozsonyban, de nem is Budapesten írnak. Az itt élők – más kisebbségi helyzetben élő közösséghez hasonlóan – úgy ítélték meg, hogy ha egy közösség hosszú évtizedeken át sajátos helyzetbe kényszerül, akkor szükségképpen meg kell fogalmazni sajátos múltszemléletét is.

 

Napjainkban

 

Napjainkban további átrendeződések figyelhetőek meg ezen a területen, amelynek lényege az, hogy a szlovák fél teljes egészében benépesíti és birtokba veszi (kisajátítja) a közös történelem rá vonatkozó részeit. A nép és a terület jogcíme mellett egyre gyakrabban az államiság „visszavetítése” is megjelenik a közös történelem vonatkozásában.[9]

Ennek számtalan finom és – többé-kevésbé – igazolható formája van. Ha például helytörténeti értelemben azt hallgatja az ember Pozsony egyik gyönyörű terén, hogy Pozsony koronázó város, ahol a „mi királyainkat” koronázták, akkor ezt történetileg is korrekt idegenforgalmi látványosságként tudom kezelni. De ha a mellettem álló amerikai barátom este lelkendezve arról beszél, hogy milyen szép ceremónia keretében koronázták meg a szlovák királyokat és milyen érdekes a szlovák korona, akkor… már nem tudom olyan boldogan szemlélni az ünnepséget.

Az ide tartozó ideál tipikus példa Alexander Béla, nemzetközi hírű orvos és radiológus. Alexander Béla Késmárkon született és egy ideig ott is dolgozott, a Cipszer Orvos- és Gyógyszerész Egyesület titkáraként. Élete nagyobb részét azonban már Budapesten töltötte, ahol az orvosi egyetemen tanított. A nemzetközi szakirodalomban azonban egyre inkább már mint Vojtech Alexander, vagy Adalbert Alexander szlovák orvos jelenik meg személye a magyar vonatkozások nélkül.

 

A példákat még lehetne folytatni, de inkább abbahagyom. Úgy gondolom, hogy ezeket a folyamatokat csak közösen lehet kezelni. Nekünk, magyaroknak most talán nehezebb dolgunk van, hiszen nem igazán vagyunk mozgásban. Görcsösen ragaszkodunk múltbeli ideáljainkhoz, miközben csúszik ki a kezünkből a közös múlt. A szlovák félhez hasonlóan ugyanis a többi szomszédos ország is elkezdte az együttélés évszázadainak saját hősökkel történő benépesítését. Akit eddig mi magyarnak, vagy hungarus tudatú honfitársunknak tekintettünk a múltban, arról a szomszédos országok tankönyveiben már egyre inkább úgy olvashatunk mint horvát, román, szerb, ruszin hősök, akiket sok esetben a névátírások miatt sem tudunk azonosítani – a külföldi érdeklődőktől pedig nyilvánvalóan nem várható el, hogy alaposabban tájékozódjanak a térség történelmében.

 

A közös megközelítés alapja az lehet, hogy a nemzetállami keretek mellett nagyobb hangsúlyt fektetünk a társadalomtörténet tárgyalására, ahol a határok nem ilyen merevek. kiváló megközelítést adhat ehhez Bartók Béla, aki a két világháború közötti nacionalista faji őrjöngés közepette józanul a következőket írta Közép-és Kelet-Európa közösségéről: „Kutatásaim nagy részét Kelet-Európában folytattam. Munkásságomat, mint magyar ember, természetesen a magyar népzenével kezdtem; rövidesen azonban a szomszédos területekre – Szlovákiára, Ukrajnára és Romániára is kiterjesztem. Kezdettől fogva végtelenül meglepett a tanulmányozás alatt álló kelet-európai területen kezem ügyébe került anyag dallamtípusainak szokatlan gazdagsága. Kutatásaimat tovább folytatva, meglepetésem egyre nőtt. Tekintettel a kérdéses országok aránylag csekély területére – összesen negyven-ötvenmilliónyi a lakosság -, a népzenének ez a változatossága valóban csodálatra méltó. Még figyelemreméltóbb ez, ha összehasonlítjuk más, többé-kevésbé távoli vidékek, például Észak-Afrika parasztzenéjével, ahol az arab parasztzene annyival kevesebb változatosságot árul el. Mi lehet az oka ennek a gazdagságnak? Hogyan alakulhatott ez ki? Erre a kérdésre csak később jött válasz, akkor, amikor a különböző kelet-európai népektől már elegendő anyag állt rendelkezésre a tudományos analízis számára. Az egyes nemzetek népzenéinek összehasonlítása azután tisztán megvilágosította, hogy itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban; állandó kereszteződés és visszakereszteződés, amely évszázadok óta tart már. …Ez a “visszakereszteződés” általában a következőképpen történik: egy magyar dallamot átvesznek például a szlovákok, és szlovakizálják; ezt a szlovakizált dallamformát aztán a magyarok esetleg újra átveszik, és a dallam “visszamagyarosodik”. De – és ismét azt mondom: szerencsére – ez a visszamagyarosodott forma különbözni fog az eredeti magyar formától… Az idegen anyaggal való érintkezés azonban nemcsak dallamok kicserélődését eredményezi, hanem – és ez még fontosabb – új stílusok kialakítására is ösztönöz. Ugyanakkor azonban a régi és kevésbé régi stílusok is életben maradnak, ami a zene újabb gazdagodását vonja maga után. Az a tendencia, hogy az idegen dallamokat átalakítsák, megakadályozza e népek zenéjének nemzetközivé válását. Minden ilyenfajta zenei anyag, bármilyen heterogén volt is eredetileg, ilyen módon jellegzetesen egyénivé válik. A kelet-európai népzene jelenlegi helyzete a következőkben foglalható össze: az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt.[10]

Ebben az esetben tehát formálisan nyilvánvalóan elkülöníthetünk magyar, illetve szlovák motívumokat, de az igazi hangsúly egy idő után már a kölcsönhatásokon, a kulturális cseréken, a transzfereken van. Szerencsére ennek a szemléletnek megszületett a történetírói megfelelője is, amelyet az elmélet kidolgozói[11] keresztezett történetírásnak (histoire croisée) neveznek. A keresztezett történetírás lényegében[12] az összehasonlító történettudomány egy újabb bővebb formája, amely nemcsak az összehasonlítandó formációkat – a mi esetünkben például a magyar és a szlovák történelem meghatározott elemeit – vizsgálja egymás mellett, hanem a két forma bonyolult kölcsönviszonyát, egymásra hatását is. Ez a történetírói eljárás jóval dinamikusabb, mint a hagyományos összehasonlító módszer. Fő sajátossága az, hogy a kapcsolatokra, az interakciókra, a változásokra (asszimilációk, integrációk) koncentrál, ezért viszonylag kevés statikus, „örökérvényűnek” tekintett pontot feltételez. Érdemes lenne tehát régiónk – így a szlovák-magyar viszony – történetét végiggondolni a kultúrák kölcsönhatásának fényében Az ilyen jellegű komplex elemzés segítségével a hagyományos nemzeti önképek párhuzamos bemutatása mellett lehetővé válna annak a valóságosan létező nemzetek-feletti viszonyrendszernek a bemutatása.

 

Egy szubjektív megjegyzéssel szeretném zárni mondandómat. Számomra a történelemoktatásnak alapvetően közösségteremtő funkciója van. Ezt ahhoz szoktam hasonlítani, mint amikor gyerekkoromban édesanyám este leült az ágyam szélére, és mesélni kezdtek a családunk történetéről. A dédnagyapám dacos – hősies, ám önpusztító – ellenszegüléseiről, a nagymamám emberfeletti családösszetartó erőfeszítéseiről, a bolond, de szeretnivaló nagybácsikról, a családra szégyent hozó, ezért kitagadott unokatestvérről… Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a történelemtanításnak nem kell tárgyszerűnek lennie és az elfogultság felülírhatja az igazságtartalmakat. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a történelemtanítás szertartása mögött mindig ott áll egy közösség – és annak a jövőképe. Számomra Trianont nemcsak azért nehéz feldolgozni, mert elvesztettünk területeket, városokat, a múltunk fontos darabjait, hanem azért is, mert elveszítettem természetes viszonyulási lehetőségeimet ruszin és szlovák őseimhez. Szeretném, ha megőrizhető lenne továbbra is az a közösség, amelyben különböző etnikumú őseim jól megférnek egymással.

[1] Jelen tanulmány szűkebb változata megjelent a Történelemtanítás című ön-line folyóirat (XLVIII.) Új folyam IV. 1. szám 2013. áprilisi számában.

[2] Közös Történelem – különböző nézőpontok. Szlovák és magyar történelem-és társadalomismereti tanárok együttműködése. Új Pedagógiai Szemle. 2001/10. 6-16. p.; Jakab György- Kratochvíl Viliam – Ifj. Lator László – Vajda Barnabás: Magyar és szlovák történelemtanárok együttműködése. Trianon – részlet a tervezett közös történelemtankönyvből UPSZ. 2009/2. 76-95

 

[3] A francia-német viszonylatban erre a helyzetre legfeljebb Elzász-Lotharingia történelmi helyzetének értelmezése emlékeztet. Ennek a területnek a megítélésében ugyanis komoly véleménykülönbségek és feszültségek alakultak ki a francia és a német szakemberek között az etnikai és kulturális keveredés, valamint a területi hovatartozás gyakori változatai miatt.

 

[4] Gyáni Gábor: Mit várhat az iskola a szkeptikus történetírástól? Új Pedagógiai Szemle. 1997/4. 96. o.

[5] Az én hősöm – a te ellenséged: A visegrádi országok (V/4) nemzeti történelmének pozitív és negatív szereplői a szomszéd államok történetírásában című konferencia. Prága.2011. december 1-3.

[6] Annyiban mindezt érdemes kiegészíteni, hogy néhány évig a budapesti egyetemen tanított.

[7] Történelemszemléletünk hasadtságát jól példázzák azok az iskolai tablók, amelyek a Nemzeti Összetartozás napján jelennek meg sok hazai iskolában. A tablókon a Történelmi Magyarország piros-fehér-zöld színű sziluettje látszik a trianoni határok mentén szétvágva. Ez a megjelenítés magában foglalja azt az értelmezést is, hogy szolidarítunk a határainkon kívül rekedt magyar etnikummal, de azt is, hogy a jól ismert autós matricákhoz hasonlóan a Történelmi Magyarország egész területét ma is kizárólagosan magyarnak tekintjük – megkérdőjelezve ezzel a mai horvát és szlovák állam és etnikum létét.

[8] Lényegében ezen ellenségkép tompítása érdekében kezdődött el a két ország történészeinek és történelemtanárainak párbeszéde a ’90-es években.

[9] Egyre több jelzés érkezik arról, hogy a külföldi közvélemény felé Szlovákia hivatalosan szlovákként jelenít meg olyan történelmi személyiségeket – akár a területi elv, akár az etnikai elv alapján – akiket korábban egyértelműen a szlovákok is a magyar kultúrához soroltak. Legutóbb egy athéni koncerten aposztrofálták egyértelműen szlovákként Bartók Bélát és Liszt Ferencet. Bővebben: http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:38rP3e0oPRkJ:index.hu/belfold/2013/01/18/bartokot_es_lisztet_szlovakkent_adtak_el/+&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

[10] Bartók Béla: Faji tisztaság a zenében. In. Esszépanoráma. (Szerk. Kenyeres Zsolt) Bp. 1978. 938-940.

[11] Michael Werner és Bénedicte Zimmermann

[12] Az ismertetés Granasztói Péter recenziója alapján történik. Granasztói Péter: Új utakon, változatos tájakon. Az Annales 2003-as évfolyama. Korall 15-16. szám 2004/május. 317. o

Related Posts

Tags

Share This

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük