Lehet-e közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni?

jan 18, 2016 by

Jakab György

 

Lehet-e közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni?

 

Bevezetés

 

Előrebocsátom, hogy bár a címben feltett kérdés eldöntendő jellegű, mégsem fogok határozott igennel, vagy nemmel felelni rá. Legfőképpen azért, mert úgy gondolom, hogy ez a kérdés nagyon összetett viszonyrendszerre kérdez rá, ezért nem lehet, nem érdemes egyszerűen lezárni, megválaszolni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy kérdésként maradjon fenn, amelyen még hosszú ideig vitatkozunk – közösen.

 

Egyfelől persze számomra sem kétséges, hogy lehet közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni, hiszen szlovák és magyar barátaimmal (a magyar-szlovák történész vegyes bizottság tanári tagozataként) lassan egy évtizede próbálkozunk olyan iskolai történelem tananyagot kidolgozni, amelyben a hivatalosnak tekinthető szlovák és magyar felfogás mellett megfogalmazódik a két országban elő kisebbségek történelemszemlélete és identitása is. Ennek a közös munkának számtalan „tankönyvszerű” eredménye is van, amelynek elemeit magyar és szlovák iskolában ki is próbáltuk, s reméljük, hamarosan meg is tudjuk majd jelentetni. Másfelől viszont valamennyien tudjuk, hogy amin közösen dolgozunk, az ma még nem lehet az a – szó szoros értelmében vett – közös magyar-szlovák történelemtankönyv, amelyből egyaránt tanulhatnak a kassai szlovák diákok és a debreceni magyar diákok. Más helyzetben vagyunk, mint a közös francia-német történelemkönyv készítői. Mindez azt jelenti, hogy helyzetünk nem jobb, nem rosszabb, csak más jellegű: mások a körülményeink, mások a lehetőségeink. Eddigi közös munkánk legfőbb eredménye az, hogy viszonylag pontosan meg tudjuk már fogalmazni, hogy miben értünk egyet, miben vitatkozunk és miben nem értünk egyet.

 

A most következő írás először is a közös magyar-szlovák történelemtankönyv készítőinek jelenlegi helyzetét, viszonyrendszerét igyekszik bemutatni. Ennek a helyzetnek a legfőbb jellemzője az, hogy a két ország történelemtanárai lényegében még mindig a kizárólagosságra törekvő nemzetközpontú történelemszemlélettel érkeznek a tárgyalóasztalhoz. Így jobbára csak párhuzamos monológok hangzanak el. Mivel ennek a történelemszemléletnek a fő feladata mind Magyarországon, mind Szlovákiában az, hogy megalapozza és megerősítse az adott ország polgárainak nemzeti identitását, ezért a tényleges közösség, a tényleges együttműködés megteremtéséhez szükséges kritikus önvizsgálat, illetve közös jövőkép megfogalmazása itt még legfeljebb csak udvariassági formulaként jelenik meg. A trianoni béke például az egyik félnek nemzeti tragédia, a másik félnek nemzeti ünnep. Itt nem lehet kompromisszumot kötni: hogy mondjuk „félig ünnep, félig meg tragédia”. Legalább ennyire kínos és reménytelen azon vitatkozni, hogy mondjuk Bél Mátyás/Matej Bel mennyiben tekinthető magyarnak, illetve szlováknak, hogy mit jelent Petőfi Sándor/Alexander Petrovic szlovák, illetve magyar identitása, hogy L’udovit Stur/Stúr Lajos, vagy Kossuth Lajos/ L’udovit Kosut jó magyar és rossz szlovák, illetve, rossz magyar és jó szlovák volt-e; vagy például, hogy a mai Szlovákia, illetve Magyarország területén született német, magyar, szlovák, zsidó stb. származású tudósok, művészek és sportolók melyik állam dicsőségtábláját gazdagítsák; vagy hogy Pressburg/Pozsony/Bratislava mennyiben tekinthető magyar, illetve szlovák /netán német/ városnak. Ebben az értelemben legfeljebb azt lehet eredményként rögzíteni a tárgyalásokon, hogy a felek egyáltalán meghallgatják a másikat, igyekeznek indulataikat és érzelmeiket tompítani, a jelenleginél nagyobb ténytiszteletet tanúsítanak, illetve megfogalmazzák határozott álláspontjaikat. Az így felfogott közös történelemkönyv újdonsága tehát legfőképpen az lehet, hogy a korábbi egy szempontú – vagy a „magyar igazságot”, vagy a „szlovák igazságot” tartalmazó – tankönyvi bemutatást a kétféle „igazság” párhuzamos ismertetése váltaná fel.

 

Az írás második részében a francia-német (német-francia) közös történelemkönyv létrehozásának tapasztalatairól, alapvető tanulságairól lesz szó. Mindez legfőképpen azért fontos, mert tükröt tart a közös magyar-szlovák történelemtankönyv készítői számára, illetve az is nyilvánvalóvá válik, hogy mennyiben más a mi helyzetünk. Itt – tér hiányában – csak három lényeges különbséget említek:

 

  1. A francia-német együttműködést leginkább azzal a metaforával lehetne jellemezni, hogy két korábban haragvó szomszéd igyekszik megbékélni egymással. Ebben az esetben tehát két olyan szereplőről van szó, akik önmagukat (önmaguk múltját) viszonylag pontosan definiálták már, viszonyrendszerük szimmetrikus, s megegyezésük két autonóm fél kölcsönös érdekazonosságára épül. Ezzel szemben a magyar-szlovák együttműködés mindenekelőtt arra hasonlít, amikor hosszas háborúskodás és civakodás után – erőszakos külső beavatkozást is elszenvedve – a válást követően egyezkedni próbálnak a korábbi házas felek.[1] Itt tehát nem két jól elhatárolható fél egyezkedik, hanem a korábbi összetartozás közösségéből önállósodó sok tekintetben bizonytalan oldal:
  • Még roppant frissek a sebek, a szép közös élmények feledve lettek, a veszteségek miatti önsajnálat és hibáztatás jellemzi alapvetően ezt a viszonyt.
  • A viták és megbeszélések nagyobb része a hajdanvolt közös vagyon feletti osztozkodással telik, amelyben nagyon nagy szerep jut az előítéleteknek és a gyanakvásnak.
  • Ebben a helyzetben roppant módon jellemző az identitásválság, illetve az identitáskeresés: mindkét félnek – most már önmagában – újra kell definiálnia önmagát, saját megváltozott identitását.

 

  1. Alapvető különbség mutatható ki a francia-német és a magyar-szlovák viszony között jövőkép tekintetében is. Az előző esetében az 1950-es évek óta tetten érhető a közös Európa, majd konkrétabban az Európai Unió építésének ideálja, amely nemcsak az ún. nagypolitika szintjén jelent meg, hanem a szélesebb közvélemény számára is elfogadottá vált. Az Európai Unióban domináns szerepet játszó németek és franciák számára – úgy tűnik – a közös Európa víziója elegendő jövőképnek bizonyult ahhoz, hogy korábbi nemzeti ideológiájukkal szembenézzenek, hogy múltbéli sérelmeiket közösen feldolgozzák, hogy a múltat lezárják, eltemessék.[2] Ezzel szemben sem a magyar, sem a szlovák közgondolkodásban nem tapasztalhatunk ilyen jellegű – „múltat feledtető”, közös jövőt építő” – jövőképet. Nincs közösen építendő „Közép-Európa” víziónk, mint ahogy az Európai Unióba való belépésünk sem a korábbiaknál szorosabb együttműködésünk érdekében történt elsősorban. A szlovák közgondolkodás lényegében el van foglalva azzal, hogy több évszázados nemzetépítési programja betetőzéseként végre megteremthette önálló (nemzet)államát, a magyar közgondolkodás pedig – külső ellenség híján – a belső megosztottság olyan fokára jutott, hogy lassan már legitim magyar történelemkönyvet sem lehet készíteni, nemhogy közös magyar-szlovák tankönyvet.
  2. A harmadik alapvető különbség a történelemszemlélet, illetve a történelemtanítási kánon eltéréséből adódik. A francia-német közös történelemtanköny elkészítésének ugyanis az volt az egyik alapvető feltétele, hogy mind a két országban fokozatosan megreformálták a kizárólagosan nemzetközpontú történelemoktatást, a korábbiaknál jóval nyitottabbá és sokszínűbbé tették a történeti tudat formálását. Bár az ezredforduló után térségünkben is sokat változott a történelemoktatás, de úgy gondolom, hogy a 19. században kialakult történelemoktatási kánon kizárólagosan nemzetközpontú szerkezete és jellege még mind Szlovákiában, mind Magyarországon egyeduralkodó helyzetben van.

 

Az írás harmadik része a közös magyar-szlovák (történelem)tananyagfejlesztés további folytatására irányul: a szembenállás mintáit és az együttműködés lehetőségeit veszi számba.

 

 

Ha igen, akkor miért nem?

 

             Jobbra szomszéd, balra szomszéd a padon,
Az árnyékuk sóhajtozik a falon,
Legyinteni jó a magyar ugaron,
Semmit tenni: biztonságos nyugalom.

Nyugtunk ki dúlja fel,
Kié a tegnap, nem érdekel,
Értünk ne jöjjön el,
Kié a holnap, nem érdekel

 

Értem én, hogy bölcs dolog a félelem,
Pató Pálnak a savanyú kényelem,
Félre vágyak, jöjjön ami betakar,
Kiderülne: nem tud, aki nem akar.[3]

 

A „nem-cselekvő cselekvés” a Kárpát-medencében

 

Az ezredforduló után szép lassan örökzöld téma lett a közös magyar-szlovák történelemkönyv ügye. Újra és újra fölvetődik a szakmai vagy a politikai közéletben, sajtószenzációként vagy magánbeszélgetéseken – hogy aztán a „bármikor elővehető megoldandó feladatok” polcán aludja álmát a következő riadóig. Az elmúlt hónapokban ismét felélénkült a közös történelemkönyv lehetőségéről folytatott vitasorozat. A kiváltó okot az adta, hogy a német oktatási miniszter bejelentette, megbeszéléseket kezdeményez a tagállamok oktatási vezetőivel egy közös európai történelemkönyv elkészítéséről, amely az európai identitás erősítését szolgálja majd. A témát a magyar nyelvű média[4] széles körben felkapta[5], majd sajátos módon továbbgörgette. A sajátos mód ebben az esetben egy furcsa ambivalens viszony volt, amely óvatosan igyekezett „megkerülni” a nyílt állásfoglalást: magyar oldalról többnyire a felvetés semleges tudomásul vétele hangzott el, miközben más országok véleményének bemutatásakor többnyire a markáns elutasításról tudósítottak: Közös európai történelemkönyv kidolgozását kezdeményezte a német oktatási miniszter, Annette Schavan. A britek fanyalognak, a szlovákok pedig megosztottak, mert uniós biztosuk ugyan jónak tartja az ötletet, de egy történészük szerint ők még a magyarokkal sem tudnak megegyezni a közös történelemről, ezért illúzió lenne egy ilyen kiadvány.[6] Különösen érdekes volt ebből a szempontból a szlovák visszhangok nagyarányú szerepeltetése, ami finoman átszínezte, áthangolta[7] a történelemkönyvekről folytatott magyar közbeszédet. Valamennyi magyar napilap és elektronikus hírportál kiemelt helyen szerepeltette a szélsőségesen nacionalista Ján Slota elutasító véleményét[8], aminek az lett a következménye, hogy a közös európai, illetve szlovák-magyar történelemkönyv kérdése már a Slotával folytatott vita erőterébe került.

 

A nyilvános vita legfőbb szakmai[9] eredménye az lett, hogy a szélsőséges megfogalmazások fényében láthatóvá váltak a közös magyar-szlovák történelemkönyv elkészítésének korlátai, illetve a nemzetcentrikus történelemszemlélet határai. Ebből a szempontból érdemes néhány véleménnyel megismerkedni:

Stefan Sutaj, a szlovák-magyar történész vegyes bizottság pozsonyi társelnöke a német tárcavezető felvetésére azt válaszolta, hogy Pozsonyban és Budapesten egyelőre a közös rendezvényeiken elhangzott, egy-egy korszakot elemző előadásokból és vitákból összeállított tudományos kiadványokat adnak ki. – A tankönyvek célszemélyei mások, tehát a tartalom összeállítása  is másként történik…[10]

 

A történészek egy része[11] tehát teszi a dolgát, mint ahogy tette ezt korábban is.[12] Különböző szakmai fórumokon, konferenciákon, kiadványok révén a két ország történészei folyamatosan egyeztetik álláspontjukat. Ezeknek a szakmai egyeztető fórumoknak hála az utóbbi évtizedekben egyre szakszerűbb (feszültség mentesebb) a történészek közötti párbeszéd: mind a magyar, mind a szlovák történetírás egyre árnyaltabban, egyre empatikusabban képes megfogalmazni saját álláspontját a közös történelemről. A magyar és a szlovák történészek folyamatos diskurzusa azonban nyilvánvalóan csak nagyon áttételesen érinti a szélesebb közvélekedést. Mindez egyrészt érthető, hiszen a tudományos elfogulatlanság védelme megkívánja az aktuálpolitikai törekvések, illetve a tömeghatások távoltartását. Másrészt viszont azzal a következménnyel jár, hogy már a történelemtankönyv is „más világ” számukra, nem is beszélve a szélesebb közvélemény eléréséről. Természetesen ez is érthető, hiszen a történészek nem számíthatnak széleskörű társadalmi és politikai konszenzus támogatására, önmagukban pedig nem vállalkoznak (nem vállalkozhatnak) tömeges tudatformálásra.

 

Aki valamilyen okból mégis „elmerészkedik” a történelemkönyvek világáig, annak számos elméleti és gyakorlati kihívással kell szembenéznie:

– Simon Attila, a csallóközi székhelyű Fórum Kisebbségtudományi Intézet munkatársa elmondta, hogy szlovák kollégáikkal együtt már évek óta munkálkodnak magyar-szlovák közös történelemkönyvön. – Már túl vagyunk a középkoron és a nemzeti felvilágosodás számos kényes kérdésén is. Nem tudunk azonban szót érteni Trianon és a második világháború végén kiadott Benes-dekrétumok megítélésében…

– szlovák kollégája, Viliam Kratochvil, a pozsonyi Komensky Egyetem történelmi tanszékének docense elmondta: már az is jelentős előrehaladásnak számít, hogy minden kényes kérdést indulatoktól mentesen tudnak elemezni magyar partnereikkel. Követendő példának tartjuk a néhány éve megjelent francia-német Histoire/Geschichte segédtankönyvet, amelyet eredményesen használnak a két ország gimnazistái. A kiadvány hozzájárul a történelmi események árnyalt értékeléséhez, a nemzeti elfogultság tompításához, végső soron az ifjú nemzedéknek a másságot is tiszteletben tartó értékrendjének a kikristályosodásához. Mi is hasonló cél érdekében dolgozunk. Igyekszünk Trianon és a Benes-dekrétumok esetében a történelmi tények közlésére szorítkozni, esetleg párhuzamos elemzéseket is közölhetnénk, neves szlovák és magyar történészektől. Sajnos, ma még nálunk is sokan úgy vélekednek, hogy a fiatalságnak csak egy igazságot kell megismernie, ami erősen vitatható, de ma még meghatározó szempont. Emiatt elég lassan jutunk előre…[13]

 

Árulkodó, hogy az elmúlt évek – átpolitizált, átmediatizált – vitáiban lényegében föl sem vetődött, hogy mi is legyen a közös magyar-szlovák történelemkönyv, könyvsorozat tényleges műfaja. A közös történelemkönyv – legyen az minisztériumi előterjesztés[14], a kétoldalú történész vegyes-bizottság állásfoglalása[15], szlovák-magyar történelemtanárok közös programja[16], vagy sajtóelemzés tárgya[17] – lényegében csak mint megoldandó feladat létezik. Mitikus fantazmagória, vágy, „értelmiségi, vagy éppen politikai gyógyír”, amely egyszer majd feloldja a térségi konfliktusokat, gyűlölségeket. Az elmúlt évtizedekben nem jött létre konszenzus az érdekelt szereplők között arról, hogy valójában mit is kellene létrehozni – történészi elemzéseket, tanári segédkönyveket, illetve továbbképzéseket, széles körben közösen terjesztett tankönyveket, kétoldalú társadalmi párbeszédet – a két ország lakóinak valóságos békítése, közmegegyezése érdekében. Eközben persze nagyon sokféle szintéren „lázasan folyik munka” a magyar-szlovák párbeszéd javítása érdekében, de ezek a törekvések nem igazán kapcsolódnak össze közös stratégia mentén, nem érik el azt a „kritikus tömeget”, amellyel valóságos változásokat lehetne előidézni. Úgy tűnik, mintha éppen ez a „cselekvő-nemcselekvés” volna az adott érdekviszonyok mellett mind a két országban, illetve a két ország között a közmegegyezés alapja. Mintha sem a különböző érdekcsoportoknak, sem az (oktatás)politikai döntéshozóknak nem volna érdeke egy hosszú távú stratégiai cselekvéssor elindítása.[18] A különböző törekvések – jól-rosszul – megélnek egymás mellett. Kézzelfogható eredményeik (egy-egy sikeres konferencia, tanulmánykötet, találkozó stb.) nem igazán kapnak nyilvánosságot, illetve nem indítanak „láncreakciót” – és ez mindenki számára természetes állapot. Ennek eredményeképpen elmarad a széleskörű konszenzust igénylő műfaji tisztázás is. Így a közös történelemkönyv ügye lényegében az aktuális konfliktusok idején „bedobott” homályos mítosz marad.

 

Nemzeti és nemzetek-fölötti hagyomány

 

A mítoszképződés másik meghatározója a nemzeti kérdés ideologikus jellegéből következik. A nemzeti kérdésre vonatkozóan ugyanis – legalább – kétféle ideológiai hagyomány van jelen mind a két országban: a nemzetközpontú (nacionalista) és a nemzetek-fölötti (transznacionalista) szemlélet. Az elmúlt egy-kétszáz évben nyilvánvalóan az előbbi volt/van túlsúlyban mind a szakmai közvéleményben, mind a közgondolkodásban. Közismert[19], hogy a modern nemzetközpontú történelemszemlélet minden országban egy alapvető nemzetépítő ideológia alapján, annak kiszolgálására jött létre. Mind a magyar, mind a szlovák állam legfőképpen azért finanszírozza a tömeges történelemoktatást, mert egységes történelmi tudatot, homogén nemzetállami szemléletet kívánt kialakítani az etnikailag és szociálisan is megosztott társadalomban. Az is jól ismert[20], hogy a közép-európai térségben a különböző szomszédos nemzetek és országok – így a magyarok és a szlovákok is – többnyire egymás ellenében alakították ki nemzeti történelemszemléletüket, nemzettudatukat, ami jól megfigyelhető nemzeti mitológiáikban, panteonjaikban, himnuszaikban is.[21] Ugyanakkor persze ezzel párhuzamosan – ha kisebbségi véleményként is – megjelentek azok az ideológiai irányzatok is, amelyek a közép-európai térség nemzetek-feletti összetartozását hangsúlyozták, amelyek a szomszédos népek megbékélését, „történelmi kiegyezését” tűzték ki zászlajukra. Markáns és megbecsült képviselői[22] vannak ennek az irányzatnak a magyar közgondolkodásban – még akkor is, ha sok esetben irrealitással, nemzetidegenséggel, filantrópizmussal, életidegen moralizálással vádolták meg őket kortársaik és az utókor.

 

Mindebből az következik, hogy bármilyen közös magyar-szlovák történelemkönyv elkészítése roppant ellentmondásos feladatot jelent, hiszen legalább kétfajta ideológiai irányzatot kell, hogy összebékítsen, legalább kétfajta történelemszemléletet kell, hogy összeötvözzön. Amennyiben iskolai történelemkönyvről beszélünk, akkor az összebékítés kifejezés nem túlzás. A hagyományos értelemben vett történelemtankönyvek, illetve a történelemtanárok helyzete ugyanis alapvetően különbözik a történészek helyzetétől. A történészek jelentős része szaktudományos megfontolásból[23] lényegében már lemondott az „egyedül érvényes”, egy szempontú nemzeti múlt-kép bemutatásáról, s a korábbiaknál jóval szkeptikusabb a nemzetközpontú történelemszemlélettel kapcsolatban. A történészek – különösen a társadalomtörténetre koncentrálók – számára tehát viszonylag kisebb gondot jelent a magyar és a szlovák múlt közös tárgyalása. Az iskola, illetve a történelemtanárok számára azonban első látásra antagonisztikus a probléma. A tömeges történelemtanítás ugyanis mindmáig a nemzetállam legitimációs igényeire épül, a nemzetközpontú történelemszemléletet képviseli. Más szóval: az iskolai történelemoktatás alapvető társadalmi funkciója a nemzet(állam)központú történelemszemlélet közvetítése.

 

Gyáni Gábor írja: „Nemzetállami keretek között az állampolgárrá és a nemzet egymással egyenértékű tagjaivá nevelés olyan prioritást élvez, melyet nem szokás megkérdőjelezni… az így működő iskola „nemzeti” feladatokat tölt be; nem egy-egy kisebb közösség szubkultúrájára szocializál, hanem a ma legegyetemesebb közösség, a nemzet kulturális kódját sajátíttatja el a tanulókkal. S éppen ezzel ’nevel az életre’. Ha ezt nem tölti be, vagy csak tökéletlenül vállalja magára, akkor veszélybe sodorhatja a benne megfordulókat: nem készíti fel őket kellően a közösségi életben való megfelelő tájékozódásra és érvényesülésre. Mindaddig, amíg a nemzetállam a legfőbb (bár korántsem egyedüli) legitim élettér, melyet személy szerint mindenki elfoglalhat magának, addig az iskola sohasem szabadul meg a kulturális homogenizációs feladattól. Anyanyelvből, egészen ritka kivétellel, mindig csak egy van; anyanyelvi (így a történelmi tudatot is magában rejtő) kultúrából az emberek döntő hányada számára szintúgy csak egy van, tehát joggal elvárható minden egészséges nemzettől, hogy egységes kulturális kód révén integrálja beleszületett tagjait[24]

 

Amíg tehát az újabb és újabb megközelítések, értelmezések kimunkálása a történettudomány kísérletező világában kifejezetten termékenynek mondható, az alternatív tankönyvek végtelen sorának megjelenése az iskolai történelemoktatásban korántsem problémamentes: veszélyezteti az emberek identitását, a társadalmi párbeszédet és kohéziót. Ebben az értelemben egy leendő közös magyar-szlovák történelemkönyv – amennyiben nem kíván teljesen érdektelenné válni az itt élő emberek számára[25] – alapvetően nem léphet ki a hagyományos nemzetközpontú történelemszemlélet kereteiből. Ugyanakkor viszont a közös történelemkönyvet szorgalmazók számára a másik ideológiai hagyomány, a közös regionális tudat megjelenítése, a két nép szembenállásának csökkentése is nagyon fontos feladat. Így tehát a tudathasadás, mítoszképzés, illetve a látszattevékenységek egész sora eleve kódolva van az egész vállalkozásban.

 

Külső és belső erőterek

 

Nagymértékben bonyolítja a helyzetet az is, hogy az elmúlt több mint ötven évben –

elsősorban a külső politikai erőtér változásai miatt – teljesen zűrzavarossá vált a nemzetközpontú (nacionalista) és a nemzetek-fölötti (transznacionalista) történelemszemlélet viszonyrendszere a térségben. A zűrzavar abból adódik, hogy az itt lévő népek alapvetően nemzetközpontú történelem-és társadalomszemléletére több hullámban „rátelepültek” olyan ideológiai elvárások, amelyek attól eltérő nemzetek-feletti szemléletet képviselnek – a szocialista internacionalizmus, az európai identitás, a globalizáció. Ezek a többé-kevésbé kényszerű külső hatások sajátos módon keveredtek[26] az itt lévő félfeudális viszonyokkal. Ennek legfőbb következménye a „felszínes alkalmazkodás”, illetve színlelt együttműködés” volt mind Magyarországon, mind Szlovákiában. Emiatt szükségképpen torzult a realitásérzék, leértékelődött az együttműködéshez szükséges kölcsönös bizalom és hiteles kommunikáció: egyre inkább önigazoló mítoszokkal pótoljuk a reális helyzetértelmezést, illetve pótcselekvésekkel tartjuk fenn a mozgás, a fejlődés látszatát.

 

Mind a mai napig érezzük azokat a szemléleti torzulásokat, amelyek abból következtek, hogy a szocialista-internacionalista ideológia mind a két országban[27] „ráépült” a hagyományosan nemzetközpontú történelemszemléletre, illetve a közgondolkodásra. Ezek tételes bemutatása természetesen nem feladatunk[28], ezért itt csupán a „kötelezőorosz” három, témánk szempontjából fontos szemléleti következményét vizsgáljuk:[29]

  1. A ránk erőszakolt internacionalista ideológia legsúlyosabb következménye az volt, hogy hosszú évtizedekre megszakadt a magyar nemzettudat organikus formálódása, „lefojtódott” a társadalmi párbeszéd, nem kerülhettek felszínre a különböző nézőpontok: a hagyományos történelemszemléletünk az ideológiai ellenállás terepévé merevedett. Mindez azt is jelentette, hogy a közgondolkodás számára mitizálódott az egész magyar történelem, hiszen egy-egy történelmi esemény valóságos összetettségét és társadalmi megosztottságát a „nemzeti érdekek elárulásának vádja nélkül” nem igazán lehetett a szélesebb nyilvánosság elé tárni. Így lett – a korábbi homogenizáló történetszemlélet szerves folytatásaként – az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a nemzeti egység szimbóluma a történelemkönyvekben; így lett március 15-e a nemzeti összefogás és ellenállás kokárdás jelképe (a nemzetidegen november 7-vel szemben) a közgondolkodásban; így lett a magántörténetekben 1956 a „tisztaszívű és tisztakezű” nemzeti összetartozás szinonimája. Történelmi közgondolkodásunk mitizálódása a „külső nyomással” értelmezhető és magyarázható. Ugyanakkor azonban látnunk kell azt is, hogy történelmi tudatunk természetes „öntisztulási” folyamatainak elmaradásáért még sokáig kell súlyos árat fizetnünk.[30]
  2. A nemzetközpontú történelemszemléletünkre „rátelepedett” internacionalista ideológia másik nagyon súlyos következménye az lett, hogy természetessé tette, legitimálta a hazugságot, a látszatcselekvéseket és relativizálta a normákat. A történelemkönyveket kényszerűen elöntötték a „marxista bevezetések” és „vörös farkak”, valamint az osztályharcos keleti minták, amelyek azonban nem igazán ízesültek a tényleges nemzetközpontú történelem tananyaghoz. Így aztán – a felső nyomástól függően – a „passzív ellenállás” sajátos népi társasjátékai alakultak ki az iskolákban: látszattevékenységek, „összekacsintások”, „bliccelések” stb. A kettős játékot a korszak második felében már a politikai hatalom is nyíltan játszotta: „balra indexelünk, jobbra megyünk” – súgták a társadalomnak. Az internacionalistának mondott közegen belül komoly legitimációs funkciója volt a nemzeti tudatra való apellálásnak: „táboron belül mi vagyunk a legvidámabb barakk”, „gulyáskommunizmus” stb. Ez a kényszerű kultúraátvétel valószínűleg hosszú távra nyomott hagy majd a térség közgondolkodásában. Valószínűleg már régen elfelejtjük a proletár internacionalizmus összes sallangját, de még generációk múlva is tudni fogjuk, hogyan kell „színlelni”, látszatokat építeni, „pótcselekedni” a kulturális kapcsolatokban.
  3. Az előzőekből szervesen következik az is, hogy hosszú időre lejáratódtak azok a – közös magyar-szlovák történelemkönyv programjához hasonló – próbálkozások, amelyek a nemzetközpontú történelemszemlélet módosítására, a nemzeti és nemzetek-feletti gondolkodásmód összebékítésére, összefésülésére irányultak. Az internacionalista ideológiáról bebizonyosodott, hogy nagyhatalmi érdekeket szolgál; a régió országainak nyitásait és valóságos közeledését a „nagy testvér” kemény kézzel elfojtotta; a „béketábor testvérisége” pedig üres szólamnak bizonyult, hiszen a szomszédos országok bezárkóztak nemzeti hagyományaikba és kíméletlenül elnyomták kisebbségeiket; miközben számunkra tabu volt támogatásuk. Ebben a helyzetben minden ilyen jellegű őszinte közeledés kudarcot vallott.[31]

Azt reméltük, hogy politikai rendszerváltás, illetve a szovjet csapatok távozása után javulni fog a térség országainak viszonya, csökkenni fog a nemzeti kérdés átpolitizáltsága, oldódnak majd az ideológiai konfliktusok. Nem egészen így történt. A szovjet birodalom összeomlása és az államszocialista rendszerek bukása után ugyanis sajátos ideológiai vákuum alakult ki térségünkben, amely mind politikai, mind ideológiai téren azzal az „anyaggal” töltődött föl, amely ebben a régióban rendelkezésre állt: a mindeddig elfojtott, felszín alá kényszerített nacionalizmussal. Mivel bizonytalanná váltak az államhatárok – sok új állam született[32] a térségben – , így mindenütt felszínre kerültek a korábbi vélt vagy valós sérelmek, és felerősödött az etnikai közösségek közötti gyűlölködés, a másokkal szemben megfogalmazódó identitás kényszere.[33] A hatalmuk elvesztésétől, vagy országuk szétesésétől félő (felelőtlen) politikusok sok esetben „játszották ki az etnikai kártyát”: félelmet keltettek saját népükben, ellenséget kreáltak szomszédaikból, vagy saját kisebbségeikből. Ráadásul a múlt század ’90-es éveinek elejétől az itt élő emberek számtalan olyan társadalmi és gazdasági konfliktussal találták magukat szemben, amelyre nem voltak, nem is lehettek felkészülve (elszegényedés, munkanélküliség, a piacgazdaság kíméletlen versenyhelyzete stb.). Az elbizonytalanodott emberek jelentős része szükségképpen a nacionalizmusban találta meg új igazodási pontjait és a konfliktusok „megélésének” magyarázatait (idegengyűlölet, bűnbakkeresés). Szorosan összefügg ezzel, hogy a globalizációtól, illetve az Európai Unió centralizációjától – a „kiszolgáltatott szegény, megtűrt rokon” helyzetétől – való félelem tovább erősítette a térség országaiban a nacionalizmust, az (állam)nemzetközpontú gondolkodást.

Az ezredforduló után aztán újabb fordulat következett be a térség helyzetében. Az országok többsége – köztük Magyarország és Szlovákia is – tagja lett az Európai Uniónak, amely ugyan nem jelent hagyományos értelemben vett birodalmi függést, de mégis valamiféle nemzetek-fölötti integrációs nyomást gyakorol ránk. Már a belépésünk előtt megfogalmazódott az Unió részéről számtalan olyan kulturális, illetve ideológiai elvárás – az emberi-, illetve kisebbségi jogok tiszteletben tartásának szükségessége, az etnikai (törzsi) konfliktusok „szalonképes” rendezésének igénye stb. –, amely a hagyományos nemzetközpontú szemlélet újragondoltatására, módosítására irányult. A belépés után pedig időről időre szembesülnünk kell a megszokottól eltérő gondolkodási és cselekvési mintákkal: az etnikumok feletti regionális szemlélettel, a történelmi konfliktusokat maguk mögött hagyó országok együttműködésével, valamint a közös európai identitást erősítő törekvésekkel. A szerződéses kötelezettségek, illetve az európai fejlesztési forrásokért folytatott harc miatt a közép-európai országoknak – köztük Magyarországnak és Szlovákiának – nyilvánvalóan valamilyen formában alkalmazkodniuk kell ezekhez a külső elvárásokhoz, ami komoly kihívást jelent hagyományos nemzetközpontú történelem -és társadalomszemléletük számára. Ezek a változások tehát nagyon komoly ellentmondásokat, konfliktusokat hordoznak, és szükségképpen bénítják, lassítják a térség integrációját. A korábbi német, majd orosz birodalmi gyarmatosítást elszenvedő országok, illetve népek számára ugyanis alapvetően fontos „történelmi igazságtétel” volt nemzeti függetlenségük, állami szuverenitásuk visszaszerzése. Ugyanakkor természetesen a várva várt nyugati integráció is roppant kívánatos az itt élő emberek számára, ami azonban a nemzeti önállóság korlátozását, a globalizáció határtalan térhódítását is jelenti. Mindez azonban „túl gyorsan” zajlott le: összetorlódott a nemzeti önállóság és a nyugati integráció, illetve globalizáció élménye. Ez a tudathasadás a két ország belső politikai életében is meghatározó erővé vált, hiszen mind a nemzeti keretek, illetve értékek védelme[34], mind az Európai Unióhoz való csatlakozás alapvető legitimációs tényezőként működik mind a jobb, mind a bal oldalon.

Nem véletlen tehát, hogy Annette Schavan, német oktatási miniszter asszony közös európai történelemkönyvre vonatkozó javaslatát a térségben ambivalensen, fanyalogva, vagy éppen elutasítóan fogadták. A felszínen persze szalonképtelen egy ilyen ötletet elutasítani, hiszen filantróp „jószándékához” kétség sem férhet – ezért is igyekeztek sokan minél gyorsabban és látványosabban elhatárolódni Ján Slota kijelentéseitől. Ugyanakkor azonban jól tudjuk,[35] hogy a felszín alatt az évszázados beidegződések, a félfeudális, rendi jellegű politikai minták, diktatúrák idején lefojtott feszültségek és indulatok munkálnak, amelyeket nem lehet rendeletekkel szabályozni, vagy „jószándékú” kampányokkal ellensúlyozni. A belső feszültségek jellegét és erejét jól mutatja az a szlovákiai felmérés, amely az egymás mellett élő etnikumok (szlovákok, magyarok, cigányok, ukránok) viszonyának változásait vizsgálta az önálló Szlovákia kialakulása után. … a szlovákok és a magyarok közt sokan vannak, akik igen pozitívan vélekednek saját csoportjukról és igen negatív a véleményük a szomszédos csoportról. Elégedetlenek, sőt nagyon elégedetlenek saját nemzetiségük helyzetével, és megvan bennük a hajlandóság a nemzeti kérdés szélsőségesen radikális megoldása iránt is. Következésképpen a politikai vezetés kezében könnyen mozgósítható eszközzé válhatnak, s a különféle nyilvános gyűléseken nagy létszámban megjelenve képesek tömegpszichózist kiváltani. Az etnikai konfliktus kirobbanásának legnagyobb veszélyét mindkét nemzetiségnél a „leselkedő veszély” mítosza, illetve a „nemzeti kálvária” mítosza képviseli. Ez a két mítosz kötődik a legerősebb szálakkal az elégedetlenség mértékéhez és a kisebbségi probléma megoldási módjához. A felmérés nyomán dokumentálható a szlovák–magyar konfliktus belső erőforrásainak létező utánpótlása. Mély történelmi gyökerekkel, erős érzelmi színezettel és sajátos szociális háttérrel rendelkezik. Ennek a potenciálnak a létezésével számolni kell, de jelentőségét nem szabad túlbecsülni. Kötelességünk ismerni és folyamatosan „kezelni”, nehogy a túlhevített valóság kellemetlen meglepetésben részesítsen bennünket.[36]

A francia-német párbeszéd modelljének tanulságai

 

…történetírásról csak akkor lehet beszélni, ha olyan kategóriákkal dolgozik, amelyek jelentése Budapesten, Bukarestben, Prágában azonos…

(Szűcs Jenő)

 

A közös magyar-szlovák történelemkönyv állóvizét az utóbbi évben egy másik esemény is felkavarta. Nevezetesen az, hogy hosszú-hosszú előzmények után elkészült a közös francia-német történelemkönyv,[37] amelyből valóságos francia és valóságos német középiskolás diákok – mindenki a maga nyelvén – tanulják az 1945 utáni események történetét.[38] Különösen az előzőek fényében izgalmasak a felvetődő kérdések: Hogyan csinálták? Mi a titkuk? Mit tudnak ők, amit mi nem? Mit tanulhatunk tőlük?

 

A „titok” persze roppant egyszerű és kézenfekvő: a minden érdekeltet bevonó hosszú távú következetes munka. Ez a történet ugyanis több mint negyven évvel ezelőtt kezdődött el, s vélhetően még hosszú évtizedekbe telik, amíg széleskörű társadalmi hatása beérik. Nyilvánvaló, hogy az eddigi munkafolyamat sem volt egyenes vonalú diadalmenet, egyenletes intenzitású tevékenységsor, hiszen számtalan érdekcsoporttal, nagyon sokféle szereplővel kellett folyamatosan egyeztetni, konszenzusra jutni. Ugyanakkor – így utólag még inkább úgy tűnik – folyamatosan tetten érhető valamiféle stratégiai terv, szisztematikus építkezés vagy legalábbis a különböző érdekcsoportok együttműködésnek folyamatos eltökéltsége, amely mindig képes volt azonos irányba mozdítani a közös történelemkönyv ügyét. Az alapvető eltökéltség, szándék a két ország,[39] a két nép megbékítésére, együttműködésük és közös jövőjük megalapozására, s az ehhez szükséges szemléletváltás előidézésére irányult. Minden érdekelt tudta, hogy mindezt csak egy szilárd kiindulópont megteremtésével – a „közös múlt kölcsönös bevallásával és közös feldolgozásával” – lehet megvalósítani. Ebben a munkában nemcsak a két ország különböző szintű partnereinek együttműködése volt fontos, hanem az is, hogy közös nevezőre kerüljenek az adott ország politikusai, történészei, történelemtanárai, szülői, diákjai- azaz mindenki.

 

A szimbolikus alapot a két ország politikusai teremtették meg, akik – pártállásaiktól függetlenül – az elmúlt évtizedekben folyamatosan szorgalmazták a megbékélés és együttműködés ügyét. A kezdőlépést valószínűleg Charles De Gaulle francia elnök és Konrad Adenauer német kancellár tette meg, amikor 1962-ben mindketten jelen voltak a reimsi katedrálisban tartott misén és megemlékezésen. Mindez azért volt különleges esemény, mert a reimsi katedrálist, a francia királyok koronázó templomát a németek súlyosan megrongálták az első világháborúban. Ennek nyomán fontos előrelépést jelentett, mikor De Gaulle és Adanauer 1963-ban aláírták a német-francia barátságot szentesítő Elysée-szerződést, amellyel nemcsak a több évszázados rivalizálás és háborúskodás végére tettek pontot, hanem Európa gazdasági és politikai egyesülését is megalapozták. A német karikaturista, Klaus Pielert akkoriban német Michel és a francia Marianne, a két allegorikus nemzeti alak esküvőjeként ábrázolta a szerződéskötést. Ennek az együttműködésnek a szerves folytatása volt, amikor 1984-ben Helmut Kohl német kancellár és François Mitterand francia elnök kézen fogva emlékezett a közös francia-német katonai temetőben Verdun-ban a szimbolikusan félig német, félig francia nemzeti zászlóval letakart koporsó előtt. Hasonló bizalomerősítő szerepet töltött be a normandiai partraszállás hatvanadik évfordulójáról történő megemlékezés, amelyen Jacques Chirac francia államfő és Gerhard Schröder német kancellár közösen koszorúzott. Nyilvánvalóan nem szabad túlbecsülni a politikusok szerepét egy ilyen széleskörű társadalomtörténeti folyamatban, de az kétségtelen, hogy ezek a szimbolikus politikusi lépések keretet, lehetőséget adtak a többi érdekel munkáihoz.

A politikai támogató és védőernyő alatt a két ország történészei – önállóan is, és együttvéve is – nagyon komoly munkát végeztek. Már az általunk tárgyalt együttműködési folyamat előtt megkezdődött Franciaországban és Németországban a kizárólagos nemzetszempontú történelemszemlélet „lazítása”, árnyalása és differenciálása. A francia történetírásban például már a két világháború között markáns történelmi irányzatok alakultak ki[40], amelyek az „egységes nemzetkép” az ún. francia „grande histoire” mellett és helyett szorgalmazták és művelték az „összehasonlító történettudományt”, a regionális , illetve a társadalomtörténeti megközelítést. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a két ország történészei „elárulták volna nemzeteiket”, föladták volna a nemzetközpontú történelemszemlélet elsőbbségét. Sokkal inkább arra vonatkozott, hogy leszámoltak a történettudomány 19. századi hagyományainak egy részével (a kötelezően hősi múlt konstruálása, az egységes nemzetkép mítoszának közvetítése, a nemzeti érdekeket és „igazságot” egyetemessé növesztő „törzsi szemlélet” elfogadtatása) és nyitottabbá váltak az együttműködésre. Ennek eredményeképpen a francia és a német történészek jelentős része – több évtizedes belső, illetve közös viták után – képessé vált arra, hogy szakmai támogatást adjon egy sokszempontú történelemkönyv elkészítéséhez, s a hozzátartozó szemléletformáló tanárképzésekhez. Érdemes ebből a szempontból megismerkedni az egyik német tankönyvszerző Rudolf von Thadden, (a göttingeni egyetem történelemprofesszora) véleményével: Gondoljon például a Mont Blanc hegycsúcsra: egy van belőle, de francia vagy olasz oldalról is meg lehet mászni. Így van ez a történelemmel is. A második világháborúban Le Havre és Drezda bombázása tény, de egy francia számára az előbbi sokkal fájóbb és pusztítóbb, nekünk viszont az utóbbi. Napóleon vitathatatlanul fontos szerepet játszott az európai történelemben, de Franciaországban másképp, mint Németországban. A franciák szemében a forradalom végére tett pontot, a németek szerint viszont a forradalom szellemiséget “exportálta” Európába. Arra törekedtünk, hogy a történések német és a francia értelmezése is helyet kapjon a könyvben. …A tankönyv francia és német szerzői között gyakorlatilag nem volt tudományos vita. A sztereotípiáknak is inkább a politikusok voltak foglyai, akiknek utóbb jóvá kellett hagyniuk a kéziratot… A szerzőknek meglepetésre gyakran több bajuk volt a nyelvvel, mint a tartalommal: bár mindannyian folyékonyan beszélték mindkét nyelvet, bizonyos szavakat nehéz volt lefordítani. “Franciául a „grandeur” mindig politikai értelmű, míg a német Grosse sokkal inkább szellemi, intellektuális nagyságot jelent. A francia mémoire aktív emlékezetre utal, erre a németnek nincs is szava. Egyszerre kellett tehát történészeknek és filológusoknak lennünk! [41]

A politikusok és történészek hatékony együttműködése azonban még nem lett volna elegendő a történelemtanítás alapvető szemléletváltásához, a közös tankönyv széleskörű bevezetéséhez. Az előzőekben említett törekvésekhez szervesen kapcsolódott a történelemtanítás megújítása mind a két országban[42]. A múlt század utolsó harmadában mind nyilvánvalóbbá vált a francia és a német oktatásirányítás számára, hogy a mindenki számára egyaránt kötelező irdatlan mennyiségű (ráadásul az idő előrehaladtával egyre növekvő) történelmi tananyagot nem is lehet, de nem is érdemes megtanítani-megtanulni a maga teljességében. Hosszas viták és egyeztetések nyomán fokozatosan módosítottak a történelmi tananyag rendszerén, ügyelve arra, hogy a tárgy továbbra is betöltse alapvető integráló funkcióját. Mindez azt jelenti, hogy lényegében megmaradtak a történelemtanítás alapvető céljai és feladatai – a közös történelmi tudat és az általános műveltség megalapozása, az identitás megerősítése stb. –, ám ezeket kisebb tananyagmennyiséggel, a korábbinál életszerűbb módszertannal igyekeztek megvalósítani. Ezen túlmenően – elsősorban a Németországban – különösen nagy hangsúlyt kapott az általános képességfejlesztés is.

 

Az egyik alapvető változás tartalmi téren következett be. Radikálisan lecsökkentették a tananyagban található témák, illetve lexikális ismeretek mennyiségét. Már nem törekedtek a korábbi kánon extenzív teljességére, bátran húztak a mindenki számára kötelezően elsajátítandó tananyagból, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az érdeklődő diákok ne tanulhatnának meg akár a korábbiaknál is több történelmi ismeretanyagot az iskolákban. Nagymértékben csökkentették a politikatörténetet, miközben számtalan új társadalomtörténeti téma (az életmód elemei, a média világa) is bekerült be a tananyagba. A történelemtanítás alapvető szerkezete továbbra is kronologikus maradt, ám a tananyag egy-egy meghatározott pontján – akár az operáknál egy-egy ária erejéig – a történet megáll és a diákoknak lehetőségük nyílik a történelmi búvárkodásra, kutatásra. Ezeken az állomásokon lehetőség van tematikus megközelítésekre is, ami azt jelenti, hogy egy-egy mai társadalmi kérdés vizsgálatából indulnak ki és annak előtörténetét vizsgálják meg. Ezekre a búvárkodásokra épül ennek a pedagógiai rendszernek a legfontosabb, módszertani jellegű újdonsága, amely „forrásközpontú történelemoktatás” néven lassan átszivárog a magyar szakmai köztudatba is. Ebben a pedagógiai rendszerben ugyanis a meghatározó cél és követelmény már képességfejlesztő jellegű. A kronologikus teljesség megtanítása helyett itt elsősorban arra törekednek, hogy a diákok folyamatos gyakorlás révén elsajátítsák a történelmi kutatás, felfedezés, elemzés módszertanát. Ez mindenekelőtt forráselemzést, szöveg és képfeldolgozást, filmelemzést jelent, de a módszertani igényesség kiterjed a szövegalkotásra is: a diákok meghatározott történelmi helyzeteket elemezve, maguk is alkotnak „áltörténelmi” szövegeket. Ebben az esetben a diákok tanulása nem elsősorban új ismeretek gyűjtésére irányul, hanem arra, hogy megtanulják azokat a szakmai módszereket, technikákat, amelyekkel később majd értelmezhetik az eléjük kerülő ismeretlen szövegeket. Ebben a rendszerben tehát a „jó tanuló” nem az, aki minél több kész ismeret tud egy adott történelmi témáról, hanem az, aki minél jobb hatásfokkal képes – a forráselemzés széles körben elfogadott szabályai szerint – feltárni különböző dokumentumokból az új ismereteket.[43] A forrásközpontú történelemoktatás erősödése mindkét országban lehetővé tette, hogy az órákon az egyoldalú „nemzetközpontú kinyilatkoztatások” helyett többszempontú (német oldal – francia oldal – meg persze a belgák) elemzések történjenek, erősítve a multikulturális szemléletet. Mindez természetesen nem kérdőjelezte meg a nemzetközpontú történelemszemlélet primátusát, csak árnyaltabbá tette a megközelítéseket. Ehhez persze az is kellett, hogy a német-francia párbeszédben közvetlenül is dolgozó történészek és történelemtanárok folyamatosan háttéranyagokkal, továbbképzésekkel lássák el a történelemtanárokat. Először is szisztematikusan elemezték a két ország történelem és társadalomismeret tankönyveit és megfogalmaztak egy etikai kódexet, egy szempontrendszert, amely alapján felülvizsgálták a tananyagokat és tankönyveket. Ezután kiemelték a közös történelem ún. neuralgikus pontjait – amelyek fokozottan „érzékenyek” voltak a megbeszélések során – és alapos, többoldalú elemzéseket, modulokat, projekteket készítettek ezeknek az időszakoknak a tárgyalásához.. Az első kézzelfogható eredmények a hely és személynevek pontos és kétnyelvű átírásában mutatkoztak, majd a többoldalú szövegfeldolgozások, modulok, projektek, illetve közös – a két oldal tanárait egyaránt bevonó – tanárképzések következtek. Természetesen mindeközben számtalan formális, intézményes keretet is létrehoztak: ezek közül is kiemelkedik a tankönyvek összehasonlító elemzésére szakosodott braunschweigi Georg Ecker Institut.

 

A francia-német közös történelemkönyv megszületésének tehát nagyon sok összetevője van. Az elmúlt évtizedekben – és valószínűleg a továbbiakban is – a legfontosabb kérdés az, hogy mennyiben sikerül megnyerni a két ország közvéleményét az együttműködés folytatásához. A történelem ugyanis a közvélemény számára többnyire nem (csak) tudományos ismeretek és megközelítések halmaza, hanem a nemzeti identitás, a nemzeti összetartozás, illetve állampolgári lojalitás alapja. A társadalmi, illetve nemzeti tudat tényleges formálásához tehát jóval szélesebb társadalmi párbeszédre volt és van szükség. A tényleges társadalmi szemléletváltáshoz, illetve az együttműködés folytatásához tehát újabb és újabb „civiltársadalmi kezdeményezések” – diákcsereprogramok, intenzív nyelvtanulás, a turisták “inváziója” stb. stb. – szükségesek.

A szembenállás és az együttműködés mintái

 

Mégis kalandra fel!
Utad reménység kísérje el!
Hogyha megérkezel,
Csodáljon ősöd, s fogadjon el![44]

„Kalandozunk – toborzunk”: magyar igazság – szlovák igazság

 

A nemzetközpontú történelemszemlélet egyoldalúságára lényegében akkor döbbentem rá, amikor egy szakiskolásoknak írt történelemtankönyv tanári bírálatait olvastam. Az egyik vissza-visszatérő probléma az volt, hogy, hogy a honfoglaló magyarság történetének tárgyalásakor eltűnt a kalandozás kifejezés és helyette a portyázó hadjáratok kifejezés szerepelt. Ezt a változtatást a tanárok roppant módon sérelmezték és visszakövetelték a szépemlékű kalandozásokat a történelemkönyvbe. Vajon miért ragaszkodnak ennyire ehhez a kifejezéshez? Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem egy konkrét történelmi ismeret elhagyása, vagy megtartása volt a tét, hiszen tényszerűen – az adott kor természetes velejárójaként – az eseménysor szerepelt a történelemkönyvben. Sokkal inkább egy olyan leegyszerűsítő („törzsi”) szemléletnek a fenntartása foglalkoztatta a tanárokat, amely önmagát az értékvilág közepébe helyezi, s ezáltal önmagára más mércét alkalmaz, mint másokra, akiket amúgy is többnyire ellenségként kezel: mi kalandozunk, ők rabolnak; a mi uralkodónk erőskezű, az övék diktátor; mi rendezetten visszavonulunk, ők fejvesztve menekülnek…

 

A kifejezés egyoldalúságának veszélyét jól mutatják a szlovák Miroslav Kusy szavai: „Iskolai oktatóim szerint a magyarok vérszomjas, torzonborz és barbár hordaként törtek be a Kárpát-medencébe: ártatlan szlovák hajadonokat erőszakoltak meg és mindent elraboltak és tönkretettek, amit a szorgos és békeszerető szlovákocska összegyűjtögetett magának. Ez utóbbi fájdalmasan kiáltott föl, amikor a nomád magyar kitörte az ajtót a sarkaiból: „Azt is (szlovákul aj to) elviszed?” „Igen ajto, ajto” – ismételgette a a rabló az „ajtóval” a hátán. Így születtek meg a mi civilizációs vívmányaink magyar elnevezései, azon vívmányoké, amelyekről ők addig nem is álmodtak – erre még emlékszem az iskolából.[45] A mai szlovák történelemkönyvekben szerencsére már nem találhatóak ilyen kitételek, de a szlovák közgondolkodásban – így nem zárhatóak ki a tanórák sem – élénken él az a felfogás, hogy a magyarok barbár hordaként törtek rá a civilizált szláv lakosságra, s évszázadokon keresztül erőszakoskodtak a békés szlovákok fölött. Mi ugyanezt a folyamatot kalandozásként, államszervező tevékenységként írjuk le. Ezek az eufemisztikus nyelvi formulák természetük szerint elfedik az események többoldalúságát, sokszólamúságát, ami nekünk magyaroknak segít föloldani az esetleges kognitív disszonanciát. Ez a felfogás azonban szélsőséges kommunikációs helyzetet teremt, ami miatt föl sem vetődhet a tényleges a párbeszéd igénye és lehetősége: a történelemkönyvek, illetve a közbeszéd önvédő leegyszerűsítései az egyik oldalon, az erőszak megbocsáthatatlan fájdalmai és ellenségképe a másik oldalon – így nagyon nehéz bármiféle közös nevezőt találni. Magától értetődően ez az etnocentrikus „kommunikáció” a másik oldalon is kiválóan működik. A szlovák közgondolkodásban, illetve történelemkönyvekben a szlovákiai magyarság 1945 utáni tömeges kitelepítését, illetve közmunkára hurcolását – Csehországba, majd Magyarországra történő deportálását, amely több tízezer embert érintett – eufemisztikusan toborzásnak, transzfernek, átcsoportosításnak írják le. Ezek a megfogalmazások lehetőséget adnak a szlovák embereknek arra, hogy ne kelljen szembenézniük az események valóságos súlyával. A semlegesítő fogalmak mögött azonban súlyos, nehezen felejthető emberi drámák vannak: „…1946 januárjának utolsó napján nagy hatkerekű teherautók dübörögtek be a mi kicsiny falunkba. Az egyik jött egyenesen az én házam elé… A tornaaljai teherpályaudvaron állt meg velünk a teherautó. Az első vágányon állt egy hosszú szerelvény… A mi szerelvényünkre is álnok felírás került nagy betűkkel: Önkéntes mezőgazdasági munkások. Ezt kell tehát elképzelni a toborzás vagy transzfer kifejezések hallatán![46]

 

A közép-és kelet-európai népek nemzeti és állami fejlődésének sérülései és torzulásai évszázadok óta kísértenek bennünket. Sokan leírták már ennek a végzetszerűnek tűnő konfliktussorozatnak a társadalomtörténeti és szociológiai hátterét. Számunkra talán Bibó István fogalmazott a legvilágosabban, akinek több mint fél évszázaddal ezelőtt készült leírása sajnos még ma is érvényes: „A nyelvi nacionalizmus uralkodóvá válása azt jelentette, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzetek egymásközötti határai folyékonyakká váltak. Míg Nyugat- és Észak-Európában a történeti status quo megtartotta a maga nemzetelhatároló jelentőségét, addig Közép- és Kelet-Európában az újjászületett nemzetek egymásközötti határai vagy teljesen elsüllyedtek a történelem viszontagságai között (a Balkánon), vagy ha fenn is maradtak a legújabb korig (Lengyel-, Magyar- és Csehország esetében), összetartó erejük meggyengült. Ebben a helyzetben a legnagyobb baj nem az volt, hogy a nyelvi határok nagyon kacskaringósak voltak és nem igazodtak földrajzi, gazdasági előírásokhoz; hanem az, hogy e nemzetek történelmi érzelme – minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi emlékezete – más és rendesen nagyobb területhez fűződött, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. … A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentéte lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és a teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a “kis nemzet” megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. … A területi viták nyomorúsága Közép- és Kelet-Európa területi státusának az összezavarodása és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymásközti viszonyában járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi ellentétekkel, és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédaival az állandó viszálykodás állapotában van..”.[47]

 

Térségünk kaotikus viszonyai és abszurditásai természetesen a szépirodalomban is leképeződtek. Az etnikai ellenségeskedés – valószínűleg a korábbi századokban is megnyilvánuló – személyes, hétköznapi szintjét jól szemlélteti a következő regényrészlet: „A Soproni utca 16. szám felé menet Vodicka másról se beszélt az egész úton, mint az ő állandó összetűzéseiről a magyarokkal, s folyton azt mesélte, hogy hol mindenütt verekszik velük, hol és mikor voltak már eddig is ilyen verekedései, máskor pedig mi akadályozta meg a verekedésben.

– Egyszer már elkaptuk egy ilyen magyar legénynek a torkát Pausdorfban, ahová mi árkászok borért mentünk, és én éppen kupán akarom vágni a derékszíjammal abban a sötétben, mert ahogy elkezdődött, levertük a függőlámpákat, amikor a magyar elordítja magát: “Megállj, Tonda, én vagyok az, Purkrábek, a tizenhatos landverből!” Majdnem tévedés történt. Ezért aztán jól megfizettünk ezeknek a magyar mitugrászoknak a Fertő-tónál, amikor három héttel azelőtt odamentünk megnézni azt a pocsolyát. Van ott egy közeli faluban valami honvéd géppuskás osztag, és mi véletlenül mind bementünk egy kocsmába, ahol ezek a csárdásukat járták, mint az eszeveszettek, és tátott szájjal bömbölték, hogy “Uram, uram, bíró uram”, meg “Lányok, lányok, lányok a faluba”. Mi leültünk velük szemben, csak odatettük magunk elé az asztalra a derékszíjat, és azt mondtuk: “Majd adunk mi nektek lányokat”, és egy Mejstrik nevű pajtás, akinek akkora mancsa volt, mint a Fehérhegy, mindjárt ajánlkozott, hogy ő táncolni megy, és elszedi ott az egyik tekergőtől a párját…

– Egyszóval, a magyarok a begyemben vannak – fejezte be elbeszélését Vodicka, az öreg árkász, mire Svejk megjegyezte: – Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar. – Hogyhogy nem tehet – fortyant fel Vodicka -, mindegyik tehet róla, marhaság.[48]

A szomszédos népek és államok ellen irányuló agresszív politikai nacionalizmus torzképét pedig Miroslav Krleza a következőképpen jelenítette meg abszurd, tragikomikus írásában: „A blitvai Blatóban kötött béke egymillió-hétszázezer blitvánnal megteremtette a független Blitvai Köztársaságot, de nem oldotta meg a blitván kérdést, mert egymillió-háromszázezer blitván az újonnan létrejött Blatviában maradt, míg további nyolcszázezer blitván tekintetében a nagykövetek értekezlete a versailles-i zöldasztalnál nem engedte meg a szabad Blitvának, hogy azokat “felszabadítsa” a hunok járma alól. A megoldatlan blitvai irredenta kérdés hozta létre huszonöt decemberében Barutanski ezredes második államcsínyjét, s Barutanski ezredesnek ez az úgynevezett karácsonyi puccsa mintegy háromezer fejbe került. Ez a háromezer áldozat készíti majd elő az összeesküvést Barutanski ezredes ellen. Vagy pedig Barutanski ezredes még háromezer lázadót lelövet, és hadat üzen Blatviának, amelyben bejelenti, hogy “háborúzni fog az utolsó emberig”, s így vérbe fojtja Blatviát, mert Blatvia be akarja kebelezni Blitvát, ennélfogva Blitva kénytelen háborút indítani, mivel nincs más választása, csak az, hogy háborúval tegye tönkre Blatviát… s így aztán a háborúk és fegyverszünetek logikus vérözönében s az újabb és újabb háborúk és fegyverszünetek végtelen sorában elpusztul majd Blitva is és Blatvia is, anélkül, hogy valakinek is eszébe jutott volna feltenni azt az egyszerű és természetes kérdést önmagának valamint polgártársainak, a blitvánoknak és hunoknak, blatviánoknak és kobiliaiaknak: Hát csakugyan veszett kutyák vagyunk, testvéreim, hogy egymás húsát tépjük, és miért?[49]

 

Az együttműködés lehetősége

 

Úgy tűnik, hogy a közös magyar és szlovák történelemkönyv elkészítésének alapvető feltétele az hogy a két országon belül kezdődjön meg a közös múlt demitizálása, illetve, hogy a hagyományos nemzetközpontú történelemszemlélet mellett (még egyszer hangsúlyozom: nem helyett, hanem mellett) reális versenytársként jelenjenek meg a másféle történelemszemléletet képviselő történeti leírások. Ilyen lehet például regionális történetírás, a társadalomtörténet, a multikulturális történelemszemlélet,, a több szempontú megközelítéseket tartalmazó összehasonlító történeti felfogás stb. Más szóval megfogalmazva: alapvető kérdés, hogy a két nép történelmi közgondolkodása mennyiben akarja egyoldalúan birtokba venni, mennyiben akarja kisajátítani a közös múltat, a közös történelmet, illetve mennyiben képes arra, hogy az elkülönülés elemei mellett keresni kezdje az összetartozás szálait is. Az alapvető probléma közismerten abból adódik, hogy az elmúlt évezred során szétválaszthatatlanul összefonódott közös kultúrát – a genetikai viszonyokat, a szellemi és tárgyi világot –   az elmúlt két-háromszáz évben etnikai, illetve nyelvi alapon erőszakoltan megpróbáljuk (a magyarok is, meg a szlovákok is) szétválasztani elkülöníteni egymástól. A mai politikai viszonyoknak megfelelően a szlovák fél öntudatlanul is a mai – az önálló szlovák állam megteremtődése utáni – helyzetet vetíti vissza múltba, hiszen mai identitásához keresi saját múltját. Mi, magyarok éppen fordítva vagyunk mindezzel: a számunkra kedvezőbb múltat vonatkoztatjuk a jelenre is, szeretnénk aktuálisnak tudni az elmúlt dolgokat is.

 

A közös múlt erőszakos etnikai kettészakításának szörnyűséges – területi és személyi – példáit és következményeit vég nélkül lehet sorolni. Sajnos még mindig aktuálisak Szűcs Jenő harminc évvel írt sorai: „Típusjelenség a Szlovákiából, mondjuk Árvából hazatérő turista, aki nemzeti „sértettségben” háborog a feliratok szlovák helynevein és személyiségnevein – holott igen sok esetben (esete válogatja) csak tudatlanságát árulja el, hiszen az adott esetekben valóban a kialakuló szlovák nép adott nevet a falvaknak, a szóban forgó személy valóban szlovák (vagy szlovák is) volt.”[50] Miközben persze az is típusjelenség hogy a Kassán, Selmecbányán, vagy Pozsonyban járó magyar turista riadtan tapasztalja, hogy alig talál a magyar múltra vonatkozó adatokat a múzeumok többnyire szlovák, ritkább esetben német nyelvű feliratain. A közös történet azonban tovább is van. Kevésbé ismert például, hogy a dualista időszak városépítészetében – különösen Budapest felvirágzásában – kulcsszerepet játszottak a szlovák építészek (pl. Jan Bobula) és építőmunkások, akiket persze közvéleményünk természetes módon magyarnak tekint. Ahogy „természetes módon” magyarnak tekintjük mindazokat a szlovák származású nemeseket – Radvánszky, Mednyánszky, Thurzó stb. -, akik a középkori felfogás szerint a „magyar nemzethez” (natio Hungarica”)[51] tartoztak, miközben valószínűleg családi körben szlovákul, vagy németül beszéltek. Ezeket a nemeseket magától értetődően a szlovák közvélemény is a magáénak tekinti, ami persze azt is jelenti, hogy az etnocentrikus történelemszemléletek szükségképpen szétcincálnak családokat és személyeket a korábban megismert szembenállás szerint. Az osztozkodás őrületének legutóbbi példája az volt, amikor a Szlovák Olimpiai Bizottság két korábbi – Trianon előtti – magyar olimpiai bajnokot, Halmay Zoltán úszót és Prokopp Sándor sportlövőt szlovák győztesként tüntetett fel, mondván, hogy a mai Szlovákia területén születtek és sportoltak.[52] A dolog pikantériájához tartozik az is, hogy az említett sportolók leginkább német származásúnak és kultúrájúnak tekinthetőek, mint a felvidék nagyon sok nevezetessége, így aztán különösen érdekes ez a marakodás: a magyarok azért tekintik sajátjuknak őket, mert egykori államuk területén éltek és magyar színekben szereztek olimpiai aranyérmet, a szlovákok pedig azért, mert a mai országuk területéről származnak, a németek, vagy zsidók azért, mert az ő kultúrájukat esetleg nyelvüket képviseli, genetikailag pedig…

 

Régiónk etnokulturális viszonyai tehát roppant összetettek: a kulturális összefonódások nemzeti alapon legfeljebb csak erőszakoltan választhatóak szét. Más – jövőnk szempontjából talán használthatóbb – megközelítést kínál nekünk Bartók Béla, aki a két világháború közötti nacionalista faji őrjöngés közepette józanul a következőket írta Közép-és Kelet-Európa közösségéről: „Kutatásaim nagy részét Kelet-Európában folytattam. Munkásságomat, mint magyar ember, természetesen a magyar népzenével kezdtem; rövidesen azonban a szomszédos területekre – Szlovákiára, Ukrajnára és Romániára is kiterjesztem. Kezdettől fogva végtelenül meglepett a tanulmányozás alatt álló kelet-európai területen kezem ügyébe került anyag dallamtípusainak szokatlan gazdagsága. Kutatásaimat tovább folytatva, meglepetésem egyre nőtt. Tekintettel a kérdéses országok aránylag csekély területére – összesen negyven-ötvenmilliónyi a lakosság -, a népzenének ez a változatossága valóban csodálatra méltó. Még figyelemreméltóbb ez, ha összehasonlítjuk más, többé-kevésbé távoli vidékek, például Észak-Afrika parasztzenéjével, ahol az arab parasztzene annyival kevesebb változatosságot árul el. Mi lehet az oka ennek a gazdagságnak? Hogyan alakulhatott ez ki? Erre a kérdésre csak később jött válasz, akkor, amikor a különböző kelet-európai népektől már elegendő anyag állt rendelkezésre a tudományos analízis számára. Az egyes nemzetek népzenéinek összehasonlítása azután tisztán megvilágosította, hogy itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban; állandó kereszteződés és visszakereszteződés, amely évszázadok óta tart már. …Ez a “visszakereszteződés” általában a következőképpen történik: egy magyar dallamot átvesznek például a szlovákok, és szlovakizálják; ezt a szlovakizált dallamformát aztán a magyarok esetleg újra átveszik, és a dallam “visszamagyarosodik”. De – és ismét azt mondom: szerencsére – ez a visszamagyarosodott forma különbözni fog az eredeti magyar formától… Az idegen anyaggal való érintkezés azonban nemcsak dallamok kicserélődését eredményezi, hanem – és ez még fontosabb – új stílusok kialakítására is ösztönöz. Ugyanakkor azonban a régi és kevésbé régi stílusok is életben maradnak, ami a zene újabb gazdagodását vonja maga után. Az a tendencia, hogy az idegen dallamokat átalakítsák, megakadályozza e népek zenéjének nemzetközivé válását. Minden ilyenfajta zenei anyag, bármilyen heterogén volt is eredetileg, ilyen módon jellegzetesen egyénivé válik. A kelet-európai népzene jelenlegi helyzete a következőkben foglalható össze: az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt.[53]

 

Ebben az esetben tehát formálisan nyilvánvalóan elkülöníthetünk magyar, illetve szlovák motívumokat, de az igazi hangsúly egy idő után már a kölcsönhatásokon, a kulturális cseréken, a transzfereken van. Szerencsére ennek a szemléletnek megszületett a történetírói megfelelője is, amelyet az elmélet kidolgozói[54] keresztezett történetírásnak (histoire croisée) neveznek. A keresztezett történetírás lényegében[55] az összehasonlító történettudomány egy újabb bővebb formája, amely nemcsak az összehasonlítandó formációkat – a mi esetünkben például a magyar és a szlovák történelem meghatározott elemeit – vizsgálja egymás mellett, hanem a két forma bonyolult kölcsönviszonyát, egymásra hatását is. Ez a történetírói eljárás jóval dinamikusabb, mint a hagyományos összehasonlító módszer. Fő sajátossága az, hogy a kapcsolatokra, az interakciókra, a változásokra (asszimilációk, integrációk) koncentrál, ezért viszonylag kevés statikus, „örökérvényűnek” tekintett pontot feltételez. Érdemes lenne tehát régiónk – így a szlovák-magyar viszony – történetét végiggondolni a kultúrák kölcsönhatásának fényében Az ilyen jellegű komplex elemzés segítségével a hagyományos nemzeti önképek párhuzamos bemutatása mellett lehetővé válna annak a valóságosan létező nemzetekfeletti viszonyrendszernek a bemutatása, amelyről a kassai ügyekben illetékes Márai Sándor így ír: „a dómot mi építettük, évszázadokon át, kassaiak, őslakók, magyarok, németek és szlovákok…” [56]

 

 

 

 

 

 

 

[1] A hasonlatot Katus Lászlótól vettem át.

[2] Ez a kifejezés ebben az esetben nagyon pontos, hiszen a múlt eseményeinek ilyen jellegű feldolgozása nagymértékben hasonlít az ún. gyászmunkához.

[3] Szarka Gyula-Szarka Tamás: Zivatar – részlet (Ghymes együttes)

[4] Ez a téma természetesen nemcsak a magyarországi, hanem a határon kívüli magyarságot is nagymértékben foglalkoztatta.

[5] Az írott és az elektronikus sajtó 2007 február végétől április végéig folyamatosan visszatért az európaitörténelemtankönyv ügyére, illetve egy esetleges magyar-szlovák közös történelemkönyv eshetőségére. Több újság, illetve honlap – HVG, Index, Mult-kor – sorozatot indított más térségek, országok (kínai-japán-tajvani, arab-izraeli, görög-török, ukrán-orosz) hasonló törekvéseinek bemutatására. Erre az időszakra több mint ötszáz témával kapcsolatos írást jelzett a google kereső.

[6] Index 2007. 02. 25. = http://index.hu/politika/kulfold/berlkoz37282/. Vagy: „A románok és a szlovákok nem kérnek a közös múltértelmezésből · Nyugat-Európában sem egyértelmű a német ötlet fogadtatása.. Európa-szerte nagy felzúdulást keltett a közös iskolai történelemkönyv ötlete. A német oktatási miniszter kezdeményezését az érintettek általában elvetélt ötletnek tartják, igaz, egyúttal elismerik annak humanizmusát és jó szándékát. Egységes vélemény megformálására így aligha van esély, hiszen még Nyugat-Európa sem ért egyet a múltban, nem beszélve hányatott történelmű térségünkről.” (Lesz-e egységes európai történelemkönyv? Magyar Nemzet 2007-03-12.)

[7] A szlovákiai magyarok autonómiatörekvése, Malina Hedvig ügye, a kormányszinten megjelenő fokozott szlovák nacionalizmus, a két ország szélsőségeseinek növekvő aktivitása mind mind aktuális feszültségekkel terheli meg a magyar-szlovák viszonyt.

[8] Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke teljes képtelenségnek minősítette az indítványt. Szerinte sosem készülhet például szlovák-magyar közös történelemkönyv. – Jól tudjuk, miként ítéljük meg mi a magyarok betörését a Kárpát-medencébe, s ezt hogyan értékelik ők. Ha az egyik fél valakiről azt állítja, hogy fehér bőrű, a másik pedig azt, hogy néger, akkor abból aligha kerekedik ki valaha is közös álláspont – érvelt a pártelnök. Hozzátette azt is, hogy tudomása szerint valamilyen alapítványi pénzből ugyan a Szlovák Tudományos Akadémia „marxista történészei“ magyar kollégáikkal együtt évek óta próbálkoznak ilyen közös kiadvány elkészítésével, ám ezek szerinte semmiképpen sem kerülhetnek az iskolákba. http://nol.hu/cikk/437666/

[9] A közvetlen politikai felhangok bemutatása helyett természetesen továbbra is a történelemtanításra, történelemkönyvekre koncentrálunk.

[10] http://nol.hu/cikk/437666/

[11] Itt természetesen csak azokról a történészekről beszélünk, akik rendszeresen szakmai párbeszédet folytatnak a másik ország történészeivel.

[12] – A Magyar Szlovák Történelmi Vegyes Bizottság nemrégen {2006. novemberében – J.Gy.} Kassán tartotta évi konferenciáját, amelyen 18-20. századi magyar és szlovák regionális és nemzeti identitásformákkal foglalkoztak. A közös múlt elemző feldolgozásával talán segíthet egy kicsit rendet tenni a fejekben, segíthet az embereket meggyőzni arról, hogy tegyék félre jelenlegi indulataikat. = http://www.radio.hu/read/205871

 

[13] U.o.

[14] www.okm.gov.hu/letolt/kozokt/okb/okb_060921.pdf

[15] www.has-sas-office.mtaki.hu/020925_26_leveltar_ma.pdf

[16] http://www.tte.hu/index.php?page=hirmondo&id=47

[17] index.hu/tech/tortenelem/szlovzuet272/ – 37k –

[18] A témában járatosak számára nyilván ismerősek a megfogalmazások …most aztán tényleg elkezdjük, dolgozunk rajta, felgyorsítjuk… mi mindent megteszünk, de hát a másik fél… túl kicsik vagyunk önmagunkban… bár megígértük, sajnos nem tudjuk támogatni a megkezdett program folytatását

[19] Néhány ajánlott cím a modernkori nacionalizmus megítélésének alapirodalmából: Anthony D. Smith: A nacionalizmus. I.n. Eszmék: a politikában: nacionalizmus (Szerk. Bretter Zoltán és deák Ágnes. Pécs. Tanulmány Kiadó. 1995.; Anthony D. Smith: A nacionalizmus és a történészek. In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Budapest, Rejtjel kiadó, 2004. ; Ernest Gellner: A szabadság feltételei – A civil társadalom és vetélytársai. Typotex Elektronikus Kiadó* – 2004.; Eric J. Hobsbawm): A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest: Meacenas Kiadó 1999.; Gerő András: Képzelt történelem. PolgART Könyvkiadó. Budapest, 2004.

[20] Ács Zoltán: Zoltán  Nemzetiségek a történelmi Magyarországon .Bp.: Kossuth, 1986. Bibó István: Kelet-európai kisállamok nyomorúsága, in. Bibó István: válogatott tanulmányok, Magvető Könyvkiadó. Budapest 1986. II. kötet. 185-266. p. Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés : Válogatás / Jászi Oszkár ; bev., vál. és jegyzetekkel ell. Litván György. – [Röv. kiad.]. -Bp. : Gondolat, 1986. .;Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép-és Délkelet Európában a 19. és 20. században. Napvilág kiadó Budapest. 1998.

[21] Kiss Gy. Csaba: A haza, mint kert. Nap Kiadó, Budapest, 2005.

[22] Gondoljunk csak Szemere Bertalan, Teleki László, a kései Kossuth Lajos, Mocsáry Lajos, Jászi Oszkár, Bibó István és követőik, illetve Ady Endre, Németh László, József Attila, Bartók Béla és mások példáira

[23] Ennek bővebb kifejtését lásd: Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Nemzeti Tankönyvkiadó Bp. 2002.; Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó. Bp. 2000. ;Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. L’Harmattan Kiadó Bp. 2004.

[24] Gyáni Gábor: Mit várhat az iskola a szkeptikus történetírástól? = Új Pedagógiai Szemle. 1997/4. 96. o.

[25] El lehet persze képzelni egy elfogulatlan közép-afrikai történész által írt regionális, „(állam)nemzetek-feletti” történelemkönyvet, amely valamiféle törzsi keretek között mutatja be a magyar-szlovák közös múltat, vagy csak a társadalomtörténetre koncentrál. Nyilvánvaló azonban, hogy ez sem Szlovákiában, sem Magyarországon nem aratna komoly tankönyvi sikert, de még a konfliktusok feloldását sem igazán segítené.

[26] A szociológiai szakirodalom kreolizálásnak, illetve hibridizációnak nevezi a nagyobb és kisebb kultúrák ötvöződését, amelyben a kölcsönösségek nagyon sokféle szintje alakulhat ki. Bővebben: Zárva várt nyugat (szerk Kovács János Mátyás) 2000/Sík kiadó. Budapest, 2002. 487-497. o.

[27] A szlovákoknak még a csehek „árnyékával” is meg kellett birkózniuk.

[28] Tanulságos ebből a szempontból Szilágyi Ákos: Két globalizáció Magyarországon. I.m. A zárva várt nyugat. U.o. . 27-65. p.

[29] Alaposabb ismeret hiányában itt csak a magyarországi helyzet bemutatására vállalkozhatunk.

[30] Elég csak utalni az elmúlt évek társadalmi viharos politikai megrázkódtatásaira – március 15-ét, 1956-ot már nem tudjuk együtt ünnepelni -, amelyek ezeknek a mítoszoknak a bomlásából következnek, s amelyek nagyon komoly identitásválságot és dezorganizációt eredményeztek a magyar társadalomban.

[31] Gondoljunk csak Cseres Tibor író és Kovács András filmrendező hihetetlenül bátor „kéznyújtásának” kudarcára, amikor a 2. világháború idején elkövetett magyar háborús bűnökről készítettek könyvet és filmet, de ezt az önvallomást nem követte hasonló gesztus a szerbek részéről.

[32] Köztük Szlovákia 1993-ban.

[33] Különösen Jugoszlávia szétesése volt drámai, ahol öldöklő háborúhoz, szisztematikus „etnikai tisztogatáshoz” vezetett a nacionalizmus felerősödése.

[34] Gondoljunk csak arra az ádáz térségi küzdelemre, amely az ún. hungarikumok – tokaji, a pálinka – védelmében folyt az ezredfordulón.

[35] Jól mutatják mindezt az interetnikus szociológiai felmérések. Többek között: Csepeli György-Örkény Antal-Székelyi Mária: Nemzetek egymás tükrében. Interetnikus viszonyok a Kárpát-medencében. Balassi kiadó. Budapest. 2002. 180. p.; Örkény Antal –Szabó Ildikó: Tizenévesek állampolgári kultúrája. Minoritás Könyvek, Budapest 1998.; Szabó Ildikó: A pártállam gyermekei. Tanulmányok a magyar politikai szocializációról. Budapest, Új Mandátum Kiadó 2000.; Nemzetek jelleme és a nemzeti sztereotípiák.In. Mindentudás Egyeteme 4., (szerk. Hitseker Mária, Szilágyi Zsuzsa) Budapest, -:Kossuth Könyvkiadó, 2005.

 

[36] A felmérés összesítése megjelent: Bordás Sándor – Huncik Péter: Barát és ellenségkép változatok Kisebbségpolitikai döntés-előkészítő tanulmányok. Sorozat (DET) 17. számú füzet. Budapest. 1999. 10-11. o.

[37] Histoire/Geschichte – Europa und die Welt seit 1945. Ernst Klett Schulbuchverlag. Leipzig 2006.
Histoire/Geschichte – L’Europe et le monde depuis 1945. Éditions Nathan, Paris. 2006.

[38] A kétoldalú tankönyv elemző bemutatását lásd: Közösen értelmezik a francia-német múltat – 2006. október 3. = http://www.mult-kor.hu/nyomtatas.php?article=14995

[39] Nyilvánvalóan bonyolítja a helyzetet, hogy az együttműködési folyamat jelentős részében még két német állam létezett, amelyek politikailag és ideológiailag is szemben álltak egymással. A franciákkal való együttműködésben értelemszerűen Nyugat-Németország (NSZK) vett részt, de később, a német egyesítés után mindez az egységes Németország örökségévé vált.

[40] A legismertebb az Annales történeti folyóirat körül szerveződő történészek

[41] Inotai Edit: História a Rajna két oldaláról írva. Népszabadság. 2006. május 27. o. .http://nol.hu/voks/cikk/405365/

[42] Természetesen a két országban az elmúlt évtizedekben bevezetett oktatási reformok nagyon sok árnyalatban különböznekegymástól mind szerkezeti, mind tartalmi, mind módszertani téren. Itt csupán a főbb irányokat és főleg a hasonló tendenciákat emeljük ki.

[43] Ezekről a didaktikai és metodikai változásokról jó képet ad maga a közös tankönyv, illetve F. Dárdai Ágnes: Az összehasonlító tankönyvkutatás nemzetközi tapasztalatai. = Educatio 2000/4(ősz)498-508

[44] Szarka Gyula-Szarka Tamás: Zivatar (Ghymes együttes)

 

[45] Miroslav Kusy: A magyarok titkainak felfedése. In: A magyarkérdés szlovákiában. Kalligram Pozsony. 215. o.

[46] Újváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul. Kalligram. Pozsony 1991. 43. o. Bővebben: Janics Kálmán: A hontalanság évei. Kalligram Pozsony 1992.; Vadkerty katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történetéről. Kalligram. Pozsony. 2001.

[47] Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Im: Helyünk Európában. II. (Szerk. Ring Éva) Magvető. Bp. 1986. 152-156.

[48] Jaroslav Hasek: Svejk. Budapest. Európa Kiadó. 1978. 71-73. o.

[49] Miroslav Krleza: Bankett Blitvában. Bp. 1966. 5-6. p.

[50] Valóság 1986/3. 34. o.

[51] Ez a nemzetfelfogás jogi alapon, az állam nemeseit, illetve előkelőit tekintette a magyar nemzethez tartozónak. A 19. századig így nem volt különösebb jelentősége annak, hogy ki honnan származik, illetve milyen anyanyelven beszél.

[52] www.hhrf.org/rmsz/03aug/03080710.HTM – 26k

[53] Bartók Béla: Faji tisztaság a zenében. In. Esszépanoráma. (Szerk. Kenyeres Zsolt) Bp. 1978. 938-940.

[54] Michael Werner és Bénedicte Zimmermann

[55] Az ismertetés Granasztói Péter recenziója alapján történik. Granasztói Péter: Új utakon, változatos tájakon. Az Annales 2003-as évfolyama. Korall 15-16. szám 2004/május. 317. o

[56] Márai Sándor: Kassai őrjárat. Helikon Kiadó Budapest. 2000. 35. o.

Related Posts

Tags

Share This

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük